Szerintetek ebben és az ehhez hasonló történetekben nincs NAGYON igaza a férfinak?

"Nekem is volt 20 éves korom környékén olyan, hogy egy sz.ar kapcsolatból való kilépés után volt még több ismerkedési kudarcom, és akkor hirtelen felindulásból, bánatomban kiírtam egy rinyálós kérdést, hogy én alig kellett férfinak, és akinek kellek, az se normális, hanem ilyen alja ember.

Rámírt persze egy pasi, hogy "jajjjj, szegénykém, én normális vagyok, akarsz ismerkedni"? Visszaírtam, beszélgettünk, de olyan hobbipszichológus, elemezgető stílusa volt, meg úgy beszélt, mintha minimum a pszichiátriára kerülés határán lennék, olyanokat írogatott, hogy kéne valami apró kis munka nekem, kutyasétáltatás mondjuk, akkor legalább kimozdulnék picikét, apró lépésekben kell haladni, ő majd kikupál (holott szó nem volt arról, hogy depressziós lennék, nem mozdulnék ki). Egy idő után elegem lett belőle, és megmondtam, hogy bocsi, de mégsem szeretnék ismerkedni.

Erre kaptam egy regény hosszúságú levelet, hogy ha én ilyen sikertelen vagyok a férfiak terén, meg itt kell segítséget kérnem, akkor vszeg sem előnyös külsőm, sem normális hátterem, sem szociális készségeim, sem baráti társaságom nincs, tehát a nőknek igencsak az alsó halmazába tartozom, szóval nem érti, hogy miért ugrok ki hirtelen az ismerkedésből, miért gondolom én, hogy ez okos dolog, és mit képzelek, meddig tehetem még ezt meg csak így, meg fogadni merne, hogy élőben is ezt teszem hozzám illő szintű, rendes férfiakkal, azért nincs senkim. Megkaptam, hogy ha még pár évig ezt csinálom, és nem jönnek össze a csodakanok - márpedig nem fognak, mert kifejtette, hogy vszeg kinézetre és szociálisan is valami alacsony színvonalú nő vagyok - egyre savanyúbb és emiatt külsőre is egyre rondább leszek, igazi vénkiasszony. De ha én ezt akarom, egészségemre."