Hogy lendültök túl az "örökké egyedül maradok" gondolatokon?

Jelenleg egyetemista vagyok, csúszás miatt lett most picit több időm, amit munkával töltök ki, így kb a hétvégéim ha szabadok. Tudom, hogy emellett nem tudnék fenntartani egy kapcsolatot, mégis a társaságomban a barátnőim nagy része abban él. Igaz ők nem is dolgoznak, illetve a kapcsolatuk is középsulis koruktól/ból van, egyetem mellett nekik sincs sok idejük, mégis azt gondolom, hogy így nem lesz senkim egy jódarabig, a jelen helyzet szerint.

Nem vágynék amúgy halálosan komoly kapcsolatra, hogy hirtelen legyen házasság, család, gyerekek, mégis azért jó vele egy társ akihez esténként odabújhatok, akiről kiszolgálhatok és tisztelhetek. Ez azért hiányzik... Hogy lehetne ezen túllendülni, hogy ne ezen kattogjak és hogy ne emiatt érezzem magam rosszul vagy rontsam el a jókedvem?

Nem hiányzik a depi mikor hatékonyan kellene tanulnom és nem "szabadna" hogy ilyenek zökkentsenek ki.

Van valamilyen ötletetek, hogy hogyan tudnék ezen változtatni? (Akármelyik irányba)