Szinglik, ti hogy viselitek a magányt, ha az több éve tart? Nekem már borzasztó, kezdek bedilizni.

35 éves férfi vagyok, 3.5 éve hagyott el a párom (azelőtt is mindig volt más nő, de nem volt meg a kémia, vagy valami plusz mindig hiányzott, vagy többet vártak és megcsaltak, vagy hisztisek voltak), azóta 2 évig elég jól bírtam, de elkezdődtek az elutasítások amikor 2 év után próbálkoztam. Ez még jobban összetört, mára eljutottam oda lelkileg, hogy a munkámra is kihat a magány. Látom itt pár nőnek az írását társkeresőről, hogy látja a férfiakat és a búbánatot a szemükben, a depressziót. Kérdem én, aki nem multimilliomos, vagy nincs akkora és annyira közeli baráti társasága, hogy feldobja a napjait, az milyen legyen? Egy pár év után majdnem mindenkin meglátszik a magány. Ahogy múlik az idő egyre rosszabb. Huszon évesen nem aggódik az ember, mert úgyis talál valakit (többség), de 30 felett már máshogy néznek az emberre (szerencsések, jó génekkel rendelkezők 40-45 éves korig kitolhatják), gondolják h mit akar ez az öregedő alak, már biztos családos és a felesége mellett akar kalandot ez a bolond. Nekem is írnak régi barátnők, kik már mind családosak, hogy vagyok, van-e valakim. Mondom tök jó egyedül (csak mondom, de már kattogok). Erre mondják ők, hogy kizárt, a magány egy idő után felőrli az embert, hogy lehet az, hogy egy tök normális, tanult, nem ronda pasi nem talál magának valakit. Jó kérdés, 10/10 elutasít valami miatt, ami régen pl 6/3 volt. Elítélem a sorozatgyilkosokat, undorító amit tesznek, de többségüket a nők elutasítása tette olyanná, amilyenek lettek. Aki pedig gyengébb idegrendszerű, az sajnos így csapódik le. Gusztusztalan, de valahol sajnos érthető. Tudom, hogy itt mindenki aki szingli, az boldognak mondja magát, és a munka és a hobbi és barátok teljes életet nyújtanak a számukra. De tényleg így van kedves kommentelőt, vagy csak palástoljuk a bennük rejlő vágyat egy nekünk tetsző társa, egy boldog életre?