Meddig érdemes várni az igazira, és hány éves kortól érdemes már csökkenteni az elvárásokat?

A sült galambra egy percig sem érdemes várni. Nem létezik.

Kompromisszumnak, elvárások csökkentésének semmi értelme. Nincs ló, jó a szamár is kapcsoaltok nem működnek.

Mi lenne ha ehelyett inkább a saját értékedet növelnéd, hogy megfelelj az elvárásaidban szereplő nőknek/férfiaknak?

18-20 éves koromban csak a szinte tökéletes külsejű fiúkkal/férfiakkal álltam szóba. Manapság már kis túlzással az is elég, ha nem úgy néz ki, mint Molnár Krisztián. Egyre többen jönnek be, még olyanok is, akikre 5 évvel ezelőtt rá sem néztem volna. Viszont a belsővel kapcsolatos elvárásaim egy kicsivel magasabbak lettek.

25/F meleg

Hogy a kérdésre is válaszoljak: szerintem 20 év fölött mindenkinek rá kellene döbbenie, hogy az élet nem egy szappanopera. Ha valakit nem tartasz csúnyának, és emberileg is szimpatikus, akkor nem érdemes visszautasítani.

Szerintem az a kor nem jön el mikor nekem jó lesz egy 100 kilós dagadék vagy egy proli épphogy érettségit vagy szakmunkást összekapart pasi.

Van egy szint ami alá nem érdemes menni a párválasztásnál.

Ez most attól függ, mik azok a bizonyos elvárások. Ha magát mr/ms tökélyt keresi külsőre és belsőre egyaránt, akinek semmi hibája nincs, akkor szerintem elég hamar érdemes leadni. De ha nem délibábjai vannak, pusztán magasak az elvárásai, de nem megugorhatatlanok, akkor én azt mondom, hogy várjon, és inkább fejlessze magát. Pl. A legjobb barátomnak elég magasak az elvárásai, ami a belső tulajdonságokat illeti (külsőre nem az), és nehezen talál olyan nőt, akinek ez megfelel. Mindig azt mondom neki, hogy ne lejjebb adja, hanem magát fejlessze, hogy vonzó legyen ezeknek a nőknek.

Az én elvárásaim is csak nőttek a korral. Pl. egyetlen exemmel sem jönnék ma már össze, pedig az előző páromat egy nagyon jó pasinak tartom, aki majd valakit nagyon-nagyon boldoggá fog tenni. De a személyiségünk sok tekintetben annyira más, hogy csak egy közepesen jó kapcsolat maradt volna, kicsit ez a langyos víz kategória. Szóval az új kapcsolatomban már még magasabbra tettem az amúgy is magas lécet, mert nem volt elég az a csupa jó tulajdonság, ami megvolt az előző páromban, kellett az is, hogy jobban hasonlítsunk, több közös legyen bennünk, más látásmódja legyen. A jelenlegi párom ezt szépen megugrotta, és felül is teljesíti.

Nem lennék magányos, ha lenne párom. Vannak barátaim, akikért a tűzbe mennék, ha akarnék, gyerekem párkapcsolat nélkül is lehetne. De nem osztanám meg akárkivel az ágyam, az életem, a szívem titkait. Csak azért pedig, hogy legyen velem valaki, nem akarnék együtt lenni senkivel.

A lányomnak többek között megtanítanám, hogy ne csessze el szerencsétlen gyereke egész életét azzal, hogy egy langyos fos, semmirevaló alibi kapcsolatba vállalja.

Soha se soha nem szabad olyannal összejönni, pláne gyereket vállalni akivel nem imádjátok egymást és nem tökéletes a kapcsolat. Semmit nem ér a családcentrikusság meg a megbízhatóság, egy szar kapcsolatban ez mind teljesen el fog tűnni. Ahol nincsenek érzelmek ott senki nem lesz hozzád hűséges (vagy ha mégis akkor inkább elhagy).

Értelmes kapcsolat soha nem lesz ilyen "ha ló nincs jó a szamár is" baromságból. A gyereknek a lehető legrosszabb amit láthat és persze a boldogtalanság tökéletes receptje. Nem kell a társadalmi elvárásokhoz alkalmazkodni, hogy mindenkinek gyereket kell szülni és egyedül csak boldogtalan lehet mert ez egyáltalán nem igaz. A normális ember bármilyen szituációból kihozza a legjobbat. Alibi kapcsolatban sosem leszel boldog. Jön majd szépen a megcsalás, az érdektelenség, a szakítás.