Mit kezdjek ezzel az érzéssel, hogy le vagyok maradva az életben és emiatt biztos nem kellek egy lánynak/nőnek sem? Ez igaz lehet?

Érettségi után egyetemre mentem, de gőzöm se volt mi akarok lenni, ezért másfél év után otthagytam, mert nem is érdekelt az a szak. Aztán különböző izgalmas, érdekes munkákat csináltam országszerte és dolgoztam külföldön is újabb össz 2-2,5 évig. Közben tettem is félre néhány millió forintot és amikor rájöttem mi akarok lenni, újra jelentkeztem. 24 évesen visszamentem egyetemre, nappalira alapszakon, de csak 28 évesen fogom befejezni. A szülővárosom közelében van egy egyetemváros, oda jártam először és most másodjára is. Albérletben lakom és már szerencsére otthonról sem tartanak el. Nyaranta azóta is kijárok dolgozni külföldre, ahol majdnem annyit keresek két hónap alatt ami elég a következő tíz hónapra, szóval a megtakarításhoz sem nagyon kell nyúlni.

Most 26 éves vagyok és kavarognak bennem rossz érzések emiatt, hogy minden korombeli barátom, ismerősöm dolgozik már, még akik egyetemre mentek azok is már 2-3 éve dolgoznak a szakmájukban és ezt kicsit szégyellem hogy én nem. Szerencsére elég fiatalnak nézek ki, elmegyek simán 21-22-nek, ahány évesek a jelenlegi iskolatársaim, mert ott pedig nem igazán szeretem elmondani a valódi korom, pedig lettek is jó haverjaim, mert félek hogy kinéznek maguk közül, hogy ez a túlkoros mit keres itt.

Egyébként volt már több éves kapcsolatom tizenévesen és amikor dolgoztam akkor is voltak nők az életemben, de mióta újrakezdtem a sulit, azóta megmondom őszintén félek attól, hogy lenéznek ha megtudják hogy csak 28 évesen fogom befejezni az egyetemet. Korombeli lányokkal egyáltalán nem is merek ismerkedni, mert azok már szinte mind dolgoznak a szakmájukban, gyakran több éve is, nekem pedig nincs állandó munkahelyem, fizum. Így az jut eszembe hogy nem is tudnának felnézni, vagy férfiként tekinteni rám.