Aki állatokban (kutya, macska) találja meg a "párját/párjait" arról mi a véleményetek?

Van benne valami.

Én sok éve vagyok már egyedül, és a korral egyre kevésbé hiszem, hogy előnyömre változnék mind külsőre, mind jellemileg. Nem vagyok olyan komisz, hogy elviselhetetlen lennék, és csak kicsit vagyok finnyás :)

Amikor fiatalabb voltam, nagyon szerettem volna gyerekeket, és el sem tudtam volna képzelni, hogy 30 felett egyedül legyek.

Mivel azonban nem vagyok az a kesergő fajta, az önsajnálatot pedig megvetem (magamban és másokban is), harminc felett (és már az is rég volt!) elhatároztam, hogy nem fogok keseregni az egyedülléten, hanem megpróbálom kihozni belőle a legjobbat, lévén csak ez az egy életünk van, amit talán nem kéne elpazarolni ilyesmire.

Úgyhogy jól érzem magam. Van egy kutyám, akiről nagy szeretettel gondoskodom, van egy lakásom, munkám, amik így együtt kitöltik az életemet,

és nagyon jó az egész napos nyüzsi után hazajönni a kutyushoz, aki egyébként igen sok ismeretséget szerzett már nekem, szóval emberi kapcsolatokban sem szenvedek hiányt.

Párom viszont nincs.

Ez van, így dobta az élet.

Szerintem nem kell megvetni az olyanokat, akik állattal élnek szingliként, és nem kell azt gondolni, hogy komoly hiányosságok miatt vannak egyedül.

Meglehet, csak nem kellettek senkinek, mint én, viszont kellenek a kutyájuknak, és jól akarják magukat érezni az életben, ami így alakult.

... és utáljuk, ha mások lesajnálnak, és/vagy azt gondolják, hogy elpazaroltuk az életünket.

Az élet sosem elpazarolt, ha van, akit szeress. Még akkor is, ha csak egy kutya az.