Hogy lehet túlélni egy ekkora csalódást? Fogok még valaha bízni? Leszek még boldog? Fény kihunyt bennem.

Igyekszem röviden vázolni a helyzetet.

A mostani párommal 4 éve vagyunk együtt, és majdnem ennyi ideje élünk is együtt. A családja sosem fogadott el. Állandó vitaforrás voltam párom és a húga közt. Ha a párom meglepett valamivel (szülinapomra), már azon fortyogott, mennyibe került, miért mondtam, hogy ilyen „drága” dolgot vegyen, csak kihasználom anyagilag a bátyát és a családját. (Amennyit rám „költ”, akkor annyival kevesebbet tudott a húga lefejni róla.) Hátam mögött folyamatosan ment a susmus. Szemtől szembe is éreztette velem a „szeretetét”, mikor gúnyolódott a haldokló édesanyámmal vagy azért nézett lenézően rám orrát feltartva, mert szellemi munkát végzek és az ő köreiben az nem munka. (fizikai munkát végez) Megmondtam neki, hogy itt akkor be lehet velem fejezni. És kicsúszott a számon, hogy a bátyja azt mondta, hogy velem még nem tervez gyereket (előtte vágta a képembe). Ekkor már a párommal is furább lett a viszonyom. Kezdeti dolgok nagyon alább hagytak. Soha nem csinált nekem semmit sem kedvességből. Tudjátok, meló, otthon döglés alvás. Próbáltam előbb én újra jobban oda tenni magam, de irányából semmi. Majd már szó szerint rávilágítottam a lényegre, hogy nem törődik velem csak egymás mellett élünk. Még a hülye fejemmel adtam neki tanácsot, hogy kedveskedjen. (Én vagyok a második kapcsolata, és tapasztalathiányra hivatkozott állandóan.) Csak akkor ölelt meg vagy simogatott, mikor szeretkezni akart (szépen mondva), vagy már elbőgtem magam, hogy mekkora egy frigid, érzéketlen tuskó. Program akkor volt, mikor én szerveztem meg. Illetve, mikor újfent elmondtam neki, hogy nem törődik velem és így boldogtalan vagyok. De ekkor még úgy voltam vele, hogy most rossz időszak túl leszünk rajta, megnyugszunk és akkor minden a helyére kerül. Felvetettem neki a házvásárlást vagy az albérletet. Neki minden mindegy volt. „Felőlem mehetünk, csak én boldog és nyugodt legyek.” (…)Tipikus döntésképtelen pasi/vagy csak nem mer nemet mondani és konfrontálódni (ő alá rendelte magát nekem itt még). Ha elmentünk egy hétvégére akár csak kirándulni (győzködnöm kellett, hogy mozduljunk ki), ott is nekem kellett eldönteni, hogy ide menjünk, ezt és ezt csináljuk. Még két hónap se telt el a húgival folytatott beszélgetésünk óta, bejelentette, hogy már a babaprojekten dolgoznak a párjával. Úgy voltam vele, hogy az ő dolguk. Nekem is meg van a problémám, de azért biztosított a tudat, hogy ezt nagyon nem gondolta át. Ők is a párjával csak egymás mellett élnek (…) Fél év után jött a jó hír, hogy bővül a család.(Figyelte a reakcióm is.) Majd megtörtént az eljegyzésük is. És ezt mind két év leforgása alatt. Ekkor elértem arra a pontra, hogy akkor gondolkozzunk. A párom sosem állt ki mellettem eleinte a húgával, majd a családjával szemben. Mindenkit sikerült ellenem fordítania a húginak, csak mert nem jó pofiztam meg amúgy is mit képzelek magamról. Csak már mikor a szülők is furán néztek rám, akkor mondtam, hogy itt a kisasszonnyal van a probléma. Magán kívül nem tűr meg senkit, csak azért, hogy mindenkit kedve szerint mozgathasson. (…) Amúgy egy gyűlölködő önmagával haragban álló szeretethiányos nőről van szó, aki akaratos és még mellé bután konok is.) Utolsó szava az volt hozzám: Ti már régebb óta együtt vagytok. Csak nem akar tőled semmit sem a bátyám? Szórakozik veled? Erre nekem sem kellett több. Páromnak azt hazudta, hogy én megfenyegettem, hogy kiverem belőle a gyereket, mert irigy vagyok rá, a babára és a boldogságára. Ezt ő nem hitte el, mert ismer már ennyire. Akkor állt ki először mellettem, hogy most már álljon le és nézzen magába, törődjön a saját dolgával. Ne keverje itt a lapokat köztünk. Ekkor elgondolkodtam, hogy ezt én nem csinálom tovább se velük se a párommal. Mondtam neki, hogy költözzön hozzánk, amíg kitaláljuk, hogy merre tovább.(Átmenetileg.) Viszont a viselkedése nem változott semmit sem. Sőt rám még nehezebb időszak várt. Meló mellett államvizsgáztam. Többször próbáltam vele beszélni, már nem csak a nem törődömségéről, lustaságáról, hanem akkor velünk mi lesz tulajdonképpen. Elején megbeszéltük, hogy mindketten idővel szeretnék családot. Amióta kijelentette, hogy még nem tervezünk gyereket, azóta már 2 év eltelt. Úgy voltam vele, ha nem érzi, akkor fejtetőre állhatok akkor sem fog változni. Ez nem kényszer. 2 év után már jöttek a kételyek nem csak a húgi miatt, hanem mert én is éreztem, hogy nem kerek itt valami. Leültettem és kerek perec rákérdeztem. Akar gyereket? Igen. Eljegyzést? Igen! Mikor? Majd, még 6-7 év múlva. Akkor tudtam, hogy ennek az egésznek annyi. Hacsak rá nem jön, hogy ezt nem kellene elrontania, mert szeret. Mondtam neki, hogy rendben van. Én nem tudom így komolyan venni, mivel ő sem vesz komolyan. Adjunk még egy kis időt magunknak és elválik. Fel-fel hozogatta az eljegyzés témát, hogy így-úgy tervezi, ekkor és akkor. Én az egyre nagyobb tehertől elkezdtem magamon kívül lenni: helyt kellett állnom a munkahelyen, szakdolgozat leadási határidő & védés & szak-és modulzáróvizsgák & államvizsga írásbeli/szóbeli, párom és a kedves családja (lletve a sajátom is). Csodálom, hogy nem kaptam idegösszeroppanást, mivel senkitől sem kaptam bátorítást vagy egy-két kedves szót. Elegem lett és neki szegeztem a kérdést, mikor akarod megejteni? Csak nézegeted neten vagy valójában el is mentél megnézni? Vagy, ahogy szoktad gyorsba rendelsz egyet a neten (hogy neve legyen a gyereknek és befogjam a szám)? Egyszer nézte meg az üzletben, mert volt ideje flangálni. Azt mondta, hogy akkor félre tetette, de mire megvette volna, elment a pénz másra. Majd olyan kifogásokat kaptam: lusta volt bemenni az üzletbe, félt és kellemetlenül érezte magát az üzletben (mert szokatlan ilyen helyen lenni neki, annó mondtam neki, hogy szerintem nem ciki, ha a pár együtt veszi meg a gyűrűt), majd szól, ha eldöntötte, hogy el akar-e venni. Itt már kiborítottam a bilit, hogy mire megy ki a játék. Ő neki ez úgy jöhetett le, hogy én a gyűrűért „hisztizek”. Nem, erről szó sincs. Akartam egy jelet, gesztust arra, hogy nekünk van közös jelenünk, jövőnk. Lehet, hogy ilyen a természete, de attól szeret és engem akar. A személyemet. És nem azt a helyet és szerepet, amit betöltök neki. Utolsó nekifutásomban összefoglaltam mindent és mondtam, hogy ezzel az időhúzással csak pazaroltuk egymás idejét és némileg én még inkább csalódtam a kapcsolatokban. Este sétáltunk próbáltunk beszélgetni. Miután hazaértünk, álmomban nem gondoltam volna, mit fogok kapni tőle. Röviden tömören azt mondta, hogy az egész kapcsolatunk egy ámítás, egy hazugság volt. Azért „szőtt” terveket és adta alám a lovat a „közös célokban”, hogy valósként éljem meg. Hazudott nekem mindenben. Jó voltam, mert új lehetőségeket teremtettem neki. Kéznél voltam, mint egy állandó pina, ha dugni akart. Ekkor már remegtem az idegtől, hogy úristen ennyire naiv, hogy lehettem. Rá se ismertem. Hogy tudtam vele így élni több éven keresztül?! És a végén a kegyelemdöfés, hogy sosem szeretett engem. Én meghaltam akkor. Volt képe ezek után még visszaállítani bocsánatképpen egy gyűrűvel?! Hogy lehetett ilyen bunkó, hogy ilyeneket mondott nekem (és egyszer azt is hozzátette, hogy ne ez a kép maradjon meg nekem róla) De rájött, hogy szeret engem és ezen a nehéz időn is túl fogunk jutni. És el akar venni. Azt is hazudta mellé, hogy ő ezt már egy héttel ezelőtt lefoglalózta a gyűrűt. Mondtam neki, ha nem szeret, akkor engedjen el, ne nehezítse meg, hogy nem akar tőlem semmit, de „szeret”. És azt hazudta, hogy azért csinálta ezt mind, hogy ha megutálom, könnyebben szakítok vele, mert mellette nem voltam boldog. Aztán kiderült, hogy nem erről van szó. Mikor elmondtam neki, hogy ez az x év az időhúzással csak kidobott idő, ő úgy vette, hogy én kidobtam őt és ezzel akart visszabosszulni, visszabántani. De persze, ha terhes lennék, még mindig az én szakmai érdekem lenne, hogy vetessük el. Ez az esemény mind az államvizsgám előtti 2 napban történt. Szerinte, mire bemegyek vizsgázni, addigra kiheverem ezt. Azért jutott idáig a kapcsolat, mert én ragaszkodtam. Azt is elmondta, hogy eddig nem érezte szükségét, hogy elköltözzön velem. Ezek után is még próbáltam vele beszélni, de ugyan úgy „értetlenkedik”, de szeret. Azóta eltelt fél év és úgy érzem, hogy el tudom engedni. Sőt, nem is akarok vele lenni, nem akarom látni. De ezt egy olyan pasitól kaptam, akiről senki sem mondta volna ezt meg. Így is érzelmileg már a szakadék szélén álltam. Barátságba kerültem az egyik munkatársammal. Nagyon figyelmes és törődö volt velem. Mindenki azt hitte, hogy lesz köztünk valami. Nekem csak jól esett, hogy valaki észre vette, hogy szomorú vagyok. Felvetette, hogy találkozhatnánk is egyszer, de persze sose fixáltuk le (még akkor sem mikor felhoztam). Majd egy buli alkalmával az összes lánnyal "elvolt", engem meg levegőnek nézett. Ő is csak szórakozott velem. Ez már lelökött a "szakadékba".

Őt is nehezen engedtem közel magamhoz, még haverilag is. De már úgy érzem, hogy senkit sem fogok. Nem is akarok. Annyira vágyom arra, hogy valaki szeressen és én is viszont szerethessek. De a lelkem haldoklik. Ha feladom a küzdelmet, és végleg bezárom a kapukat, akkor sosem leszek boldog. És ez fáj a legjobban. Nem akarok többet csalódni, elég volt. Egy normális karakán, tanult lány, aki szeretetteljes anya és feleség akar lenni, hogy juthat el odáig, hogy magányra ítéli magát ? Milyen körülmények miatt (fent vázolt)? Csalódás, megkövült szív (ami egyszer nevetett, perverzkedett /viccesen/, nagyon szeretett, lendületes, energikus volt), keserűség ami maradt.

27L