Amennyiben még nem vagy 18 éves, a böngésződ Vissza gombja segítségével hagyd el az oldalt.
Van más is úgy hogy egyáltalán nem tudja élvezni az emberek társaságát?
Szerelem kategóriába írom, mert nagyobb részt ez érdekel ebből az egészből, de hiába szeretnék barátokat is szerezni, egyszerűen nem tudom átélni azt amit a másik ember mond, nem tudom élvezni, nem tudok azonosulni vele, akárhogyan is szeretnék. Van 2 nagyon dögös csajszi akikkel beszélgettem manapság, mindkettő körül nyüzsögnek az csávók, de még egy ilyen nő is alig tudott megmozgatni bennem valamit köldöktől felfelé.
Nem tudom hogy egyes szituációkban hogyan kéne reagálnom, mit kéne éreznem vagy mondanom, esetleg csinálnom, így mindig megpróbálok magamra erőltetni valamit, ami nem épp egy hiteles férfi szerepét mutatja ki, vagy azt aki én valójában vagyok. A 2 lány közül az egyik mellett éreztem csak magam kellemesen, (de mert tényleg annyira elbűvölő a mosolya meg a személyisége függetlenül attól hogy nem sokat ismerek belőle), pedig mindkettőt kívülről belülről vonzónak találom. Nem lenne bennem empátia? Vagy lehet ez egy defenzív reakció a gyerekkori traumák által? Ugyanez a barátoknál is, amikor kezdene elmélyülni egy kapcsolat, vagy a másik fél kezdene nyitni felém komolyabb témákban akkor annyira bepánikolok, hogy inkább úgy teszek mintha egyáltalán nem érdekelne. Sokszor meg valójában úgy van, hogy van egy adott személy akivel egy csónakban evezünk, de valahogy hiába mond akármit nem tudja felkelteni az érdeklődésemet, és elhal a beszélgetés, pedig szeretnék velük dumálni, meg bandázni meg ilyenek, de mindig van egy amolyan feszültség a levegőben, mégha ugynaúgy folytatjuk ezt tovább a következő nap(néha-néha fel tudok oldódni azért, az utóbbi időkben egyre gyakrabban is, de még mindig úgy érzem, hogy nem én irányítom a dolgot, és ez idegesít). Ugyanígy hal el néha a beszélgetés a láynoknál is, egyszerűen félek elmélyülni a beszélgetésbe, vagy akármiben.
válasza:
válasza:#8-as vagyok. Láttam az üzeneted, de inkább ide írok, hogy esetleg másnak is hasznos legyen.
15 évesen volt egy családi trauma, ami miatt felhúztam olyan érzelmi falakat, amikkel kifelé tudtam mutatni, hogy minden rendben, miközben bennem belül sokszor érzelmi viharok tomboltak. Soha nem panaszkodtam otthon, mindent magamba folytottam, mert láttam, hogy elég baja van anélkül is édesapámnak, hogy mindenfélével traktálnám. Felnőtt fejjel visszanézve ez hülyeség volt, de gyerekként azt hittem ezzel segítek.
20 éves koromig egy kapcsolatom se volt, csak pár egyéjszakás kaland, pl. volt osztálytárssal, vagy random nővel egy szórakozóhelyről. Nem mertem elköteleződni. Akkoriban nem tudtam, hogy mi is a bajom valójában csak azt láttam, hogyha túl komolyra kezdene fordulni valami, ahol lelkileg, érzelmileg nyitnom kéne, akkor ellöktem a másikat magam mellől. 20 és 23 éves korom között volt 3 rövidebb 2-10 hónap közötti kapcsolatom. A 10 hónaposnál én szakítottam, mert úgy éreztem akárhogy próbálom nem működik, mert semmit se érzek a másik iránt. Mármint tiszteletet, meg valami baráti szeretetet igen, de azt az elsöprő szerelmet nem. Nem akartam tovább húzni szegény lányt, totál belém volt zúgva.
Itt gondolkoztam el azon, hogy lehet pszichológushoz kellene mennem. Ha elmentem volna, lehet nem 3 évig tart összeraknom magam. Rájöttem lassan a problémám forrására, hogy falakat húzok az érzelmek elé, hogy menekülök előlük, és tudatosan ellökök magamtól mindenkit akit elkezdek megkedvelni, mert nem akarom átélni mégegyszer azt az érzelmi veszteséget. Ez sok idő volt, mire megfogalmazódott bennem. Rájöttem, hogy muszáj vagyok kifelé felnyitni magam, muszáj vagyok bízni másokban, hogy nem kell mindig mindenben csak magamra számítanom. Ehhez kellett egy érettebb gondolkodás, 10 év feldolgozás, a lassú ráébredés arra, hogy a barátokra is támaszkodhatok, ha úgy adódik, mert elkezdtem bízni. Amikor megismertem 26 évesen a feleségemet pont kulminálódott bennem minden, amin változtatni akartam. Tudatosan figyeltem, hogy mikor lenne az a pillanat amikor ellökném magamtól, és kilépve a komfort zónámból inkább úgy döntöttem, hogy 100%-ban megbízok benne, és kitárom neki a lelkem. Sokat randiztunk, sokat beszélgettünk, és egy este leomlott az évek alatt felépített érzelmi elszigeteltség. Van a mondás, hogy egy kő esik le a szívedről. Ez nem kő volt, hanem maga a Himalája. De ehhez kellett ő is nagyon. Emlékszem, este volt beszélgettünk, volt bennünk alkohol is, én meg bőgtem. 10 évig egy könnycseppet se hullattam senkiért, pedig elhunytak a nagyszüleim, egyéb családtagok és családi barátok is. 10 évnyi elnyomott érzelem jött ki belőlem egyszerre. És ott volt ő, aki figyelmesen meghallgatott, átölelt és megvígasztalt.
3 évig jártunk, utána megkértem a kezét. 5 éve boldog házasok vagyunk, épp a második gyermekünket várjuk.
A problémát nem elnyomni, hanem észrevenni és feldolgozni kell, hogy tudatosan lehessen rajta változtatni.
válasza:Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2025, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!