Normális, ha olyan gyönyörűnek és értékesnek tartom a barátnőmet, hogy azt sem akarom, hogy dolgozzon?

És mi van akkor, ha neki az a kényelmes, hogy dolgozni megy? Magamból tudok csak kiindulni, én imádom a munkám, örömmel kelek fel hétfő reggel, amikor indulni kell, és ráadásul az önbecsülésemhez, önértékelésemhez elmondhatatlanul nagy mértékben járul hozzá, hogy nem csak ülök a nappaliban egész nap valami szappanoperát nézve bután és üres fejjel, mindenféle inger vagy cél nélkül.

Esetleg az nem fordult meg a fejedben, hogy neki kényelmes a maga életét úgy alakítani, ahogyan azt szeretné?

Amúgy ne vedd rossz néven, értem én, hogy miről beszélsz és nagyon aranyos, kedves gondolat ez, de ha belegondolsz a másik oldalba, akkor kissé önzőnek és kisajátítónak hangzik.

ez nagyon beteges.

nem a tulajdonod!!!

úgy beszélsz róla, mint egy értéktárgyról, amit széfbe kell csukni, nehogy megrongálódjon.

ez nem szerelem, hanem valami beteges rajongás és birtoklásvágy.

nem szeretnék a barátnőd lenni!

-)

Szanalmas vagy