Nagy szerelem után, hosszan tartó vágyakozás meg bánkódás, majd elidegenülés érzése? Ez normális?

Volt egy elég nagy szerelmem, több évig voltunk együtt. Elég mesebeli szerelemnek tűnt, de ugyanakkor viharos is volt a kapcsolatunk. Boldogságot meg szenvedést is megéltem vele. Nagyon jó barátok voltunk előtte és a kapcsolatban is mindent megosztottunk egymással. Lelki társak is voltunk.

De sok volt a veszekedés, sokszor elhagyott, majd megkeresett újból. Kb egymás mellett nőttünk fel, legalábbis én úgy éreztem magam. Végül végleg elhagyott, mert nem voltam neki elég "felnőttes".

A szakításai miatt nem igazán tudtam bízni benne a kapcsolatunk alatt sem, ennek ellenére nagyon szerettem. Éreztem rajta, hogy labilis személyiség, de valahogy nem is annyira a tulajdonságaiba voltam szerelmes, hanem inkább a személybe, önmagába. Úgy éreztem, hogy kezdek becsavarodni is, mivel a szerelem érzését már nem tudtam mihez kötni. Inkább egy rögeszmének tűnt a dolog a részemről. Ő is nagyon szeretett engem állítólag, csak ezek nem gátolták meg abban, hogy megtegyen bizonyos dolgokat, amik tudták hogy engem bántani fognak, végül pedig elhagyjon.

Kb 1 éve volt hogy elhagyott. Több hónapja pedig már nem is beszélünk, nem is látjuk egymást. Azóta állandóan nyomasztott az érzés iránta. Hol elmúlt, hol visszajött. Sokszor álmodtam vele. Azaz érzésem volt, hogy ő az igazi, ő a nagy szerelem. Az tartott vissza tőle, hogy ő hagyott el engem. Végül a kapcsolat is megszakadt köztünk teljesen és már nem is kerestem. Hónapok óta nem beszélünk. Úgy gondoltam 1 éve is, és azt is tanácsolták nekem, hogy ha menni akar, hadd menjen. Csak az elmúlt 1 év sok vegyes és felkavaró érzéssel járt. Nagyon hiányzott, érdekelt mi van vele, zavart hogy nem lehetek vele, bulizik és szórakozik nélkülem. Kitudja, talán már találhatott is valakit magának, vagy akár egyéjszakásokat, vagy ha csak flörtölget, azok is bántottak volna.

Nyomasztottak a szavai, véleménye, amiket mondott rólam. Amiket vele megéltem, azokat mintha teherként cipeltem volna magammal. Egy közös hely, ahol voltam vele, vagy valami, amiről eszembe jutott, ezek mind felkavartak, megragadták a gondolataim. Volt, hogy az motivált és hajszolt az ismerkedésben, hogy ezzel hátha valamit sikerül elérnem vagy bizonyítanom nála. Hogy én is vagyok valaki és kellhetek valakinek. Nagy mértékű frusztrációt éltem át miatta. A kapcsolatunk végén úgy tűnt, hogy ő már felsőbbrendűnek érzi magát, engem pedig lenéz. Nem is gondoltam akkor a sértettségemben, hogy mennyire megvisel majd a nélküle való élet a következő hónapokban.

A napokban azonban egy új érzés keletkezett bennem. A hosszú nyűglődés után, rájöttem, hogy ő már nekem egy idegen. Hiába voltunk nagyon jóba, olyan közel, mint valami tesók, hiába tűnt felhőtlennek az egymás iránti szeretetünk és szerelmünk, valahogy idegenné vált. Kihagyott több hónapot az életemből, az ő döntése volt. Ahogy a szakítás is. És ez az új érzés, valahogy megkönnyebbüléssel járt nekem.

Normálisak az érzéseim? Vissza fog még jönni az iránta való nyomasztó hiányérzetem?

Régebb sokszor gondoltam már, hogy túl vagyok rajta, de később kiderült, hogy mégsem. Sokszor a semmiből is fel tudtak kavarodni az érzéseim. Lehet ez az újfajta elidegenülés érzése végleges lenne?