A gyerek okozta örömök sokaknál tudják kompenzálni, hogy a házasság, párkapcsolat már nem olyan jo? Vagy ez inkább önáltatás?

Az az igazság, hogy én érdekből házasodtam. Nem volt mindent elsöprő szerelem, sem lila köd. Volt egy megállapodás egy főiskolás ismerőssel, hogyha egyikünk sem találja meg a boldogságot, akkor megpróbáljuk együtt. Egy hullámhosszon voltunk minden téren, egyszerűen nem működött a kémia. Éjszakákat voltunk képesek átvirrasztani egymással egy-egy csalódás után úgy is, hogy 600 km-re éltünk egymástól.

Aztán amikor 30 éves lettem és kilátásban sem volt, hogy boldogulhatnánk valakivel, akkor úgy döntöttünk, hogy ez volt az a képzeletbeli határ, amit anno egy részeges estén megbeszéltünk. Találkozgatni kezdtünk először csak poénból, randizni, amik bénácskára sikerültek és eszementül viccesre, de összeköltözés lett vége, majd mivel jól megvoltunk mi ketten, összeházasodtunk másfél évvel később.

Azzal tudattal költöztünk össze, hogy lehet, hogy nem vagyunk egymás nagy ői és ha valamelyikünknek belép a képbe az igazi, akkor úgy illik, hogy a másik elengedi és hagyja hogy boldog legyen.

Az első elhatározás óta eltelt 6 év. Sosem volt lángoló szerelem közöttünk, de mély szeretet, megértés és együttérzés igen, ami miatt iszonyatosan jól működik a kettőnk dolga, már 1,5 gyerkőccel is. (A második úton)

Ha tudnák a szüleink, vagy bárki a környezetünkben, hogy a mi kettőnk dolga szimplán csak egy megállapodáson alapszik, akkor valószínűleg brutálisan kibuknának és lehülyéznének minket. Én is lehülyéznék bárkit, aki megvonja magától a boldog párkapcsolat, harmonikus lehetőségét a biztos családért. Én megtettem, mert számomra fontos volt. Nem mondom, hogy nem vagyok boldog, de mellette sosem leszek olyan, mint egy olyan társ mellett, aki iránt egykor lángolt a szerelmem. Körülleng minket az, hogy tudjuk, hogy egy napon elengedjük majd a másik kezét, ha úgy alakul, még is szívesen bújunk össze esténként egy film előtt.

A mi esetünkből kiindulva én azt gondolom, hogy egy kapcsolat két ember folyamatos munkáján múlik. Ha elromlik valami, akkor nem jól dolgoztatok. Egy gyerek ezt sosem fogja kompenzálni, sőt... hátráltatni fogja ezt a munkát, ugyanakkor ha jól kezelitek a helyzetet, akkor közelebb hozhat titeket egymáshoz. Lehet boldogság és konfliktus forrás is. Hozzáállás kérdése.

Anno nagyszüleinket is úgy adták egymáshoz, hogy sokszor nem is ismerték egymást. Nem volt kérdés, hogy akarják-e, vagy sem. Még is a legtöbben életük végéig együtt voltak szeretetben és elfogadásban. Én láttam a dédnagymamámat sírni a dédnagypapám sírja mellett és ennél meghatóbb bizonyíték nekem sosem fog kelleni arra, hogy értsem, hogy ez működhet, ha mindkét fél dolgozik rajta.

Gyereket csak jó kapcsolatba szabad vállalni. Főként, hogy maga a terhesség is megviselheti (nem mindenkinél) a párkapcsolatot. Nem lehet tudni, hogy viseli a nő a terhességet, hogy veszélyeztetett lesz-e vagy sem -> ilyenkor lehet, hogy hónapokig nem szeretkezhetnek.

A kisbaba is sok figyelmet igényel. Tehát a gyerekvállalás csak egy erős kapcsolatot tud megerősíteni.

Ismerőséknél durván lángoló szerelem volt, de jött a veszélyeztetett terhesség rengeteg kórházzal és nem bírta ki apuka. Érthető is, meg nem is. Nehéz. Ebből is látszik, hogy a szerelem nem elég mindig.

Nálunk eddig kibírta, sőt! Sokszor forgatjuk együtt a szemünket és kínk közt röhögünk a férjemmel, ha összecsapjákca hullámokat a kölkök!