Miért nem tudnak örülni a boldogságomnak és azt elfogadni, hogy nem lehetek ott mindig velük?

A helyzet az, hogy távkapcsolatban élek a barátommal, heti egyszer tudunk csak találkozni. Nekem ez sem elég, de ezt a szüleimnek inkább nem is mondom, mert így is mindig azzal jönnek, hogy minek kell minden héten elmenni hozzá itthonról, biztos megértené, hogy 2 hetente tudunk csak találkozni stb. Nem értem, miért fáj nekik az, hogy nem csak velük vagyok. Oké, költözködés alatt állunk, ebből kifolyólag az orrom alá szokták dörgölni, hogy segítsek inkább ebben, ne menjek sehova. Értem én, de ezzel együtt azt is elvárják, hogy tegyek magasról a párkapcsolatomra és hanyagoljam el a barátom? Nálam nem így működik.

Mit gondoltok a helyzetről? Kinek van igaza?

Előre is köszönöm, ha válaszoltok!

L20