Nem tudok dönteni: büszkeség vagy valljam be neki valahogy?

Van egy csaj, akinek udvaroltam, de akkor utasított vissza (a kelleténél sokkal erősebben mondott mindent), amikor úgy éreztem, hogy elég jól haladok vele. Tudta, hogy ezzel totálisan összetört (ez nyáron, július közepén történt). Szinte a hátralévő időben totálisan depressziós lettem, próbálkoztam a legrosszabb dolgokkal, de valahogy éreztem, hogy miatta nem kellene hülyeséget csinálnom. A nyár utolsó napjaiban úgy éreztem, hogy szinte visszaálltam alaphelyzetbe, de jókedv nélkül. Egyébként az volt a baja, hogy egyik haverommal annyit beszéltem , hogy lemondta az egyik találkozót (megtudta, hogy egy pár óráért szabaddá tettem az egész délutánom, pedig lett volna egy csomó dolgom) és ez nekem elég szarul esett, mert tudtam, hogy semmi dolga sem lett volna.

Amióta újra elkezdődött a suli, azóta a totális szétesés szélén állok és nem tudom, hogy mit érzek iránta (évfolyamtársak vagyunk). Próbálom keresni a tekintetét; viszont, amikor látom, akkor csalódott vagyok; dühös vagyok magamra (néha rá is); bús; úgy érzem, hogy nem bizonyítottam neki eleget; de amikor nincsen a közelemben, akkor a hiányát érzem; rá gondolok; az emlékek folyton előtörnek. Szívesen szóba állnék vele, de valahogy mégsem. 18/f