Miért félnek olyan sokan a szingliségtől?

Félreértés ne essék...én is 4 évig voltam egyedül...tudom milyen szinglinek lenni, átéltem az előnyét és persze a hátrányait...de elvoltam, és nem lettem sem depressziós, sem szerencsétlen ettől...és nem is tartok senkit annak, aki ebben van...DE! Azért tettem fel ezeket a kérdéseket, hogy TI, mint TÖBBSÉG (és itt nyilván nem az ideális párkapcsolatban élőkre gondolok) hogyan élitek meg a szingliséget, és a "csak úgy elvagyok vele" párkapcsolati dolgot? És miután valamelyik helyzetben tartósabb ideje vagy, mit gondolsz, jó e ez neked? Kielégít e, vagy csak pillanatnyi megoldás? Mert azért többségünknél akaratlanul is eljön az idő (szerintem a legtöbb esetben nőknél), hogy bepánikol...látja, hogy a kortársai férjhez mennek, gyereket szülnek stb. nevezhetjük kapuzárási pániknak is...ez a jelenség akárhogy is, de van, létező dolog...és ha ez bekövetkezik mondjuk egy nőnél...na akkor mi van? Mit csinál? Hogyan oldja meg...? Keres gyorsan egy pasit, akivel hirtelen úgy érzi megoldja a dolgot, hozzámegy és gyereket szül, mert akkor eleget tesz a társadalmi normának, és "úgy él", ahogy "kell"? Vagy továbbra is az egyedüllétet választja, lemondva a gyerekről (most nem a gyerek témát szeretném itt kivesézni, mert tudom, hogy vannak itt olyanok, akik sosem szeretnének, de azért a többség nyilván szeretne egyszer, és ha igen, akkor a biológiai óra azért "ketyeg")? Vagy egyedülálló anyaként akar megküzdeni az élet nehézségeivel?