Elég szomorú nem?

Lassan két éve, hogy véget ért egy 3 éves kapcsolatom, igazából az első.

Szinte úgy jött a szakítás mint egy villámcsapás. Természetesen egy botladozó ember vagyok, aki hibáz majd megpróbálja jóvátenni a dolgokat. A kezdetektől fogva távkapcsolat volt. Sosem tudtam ott lenni igazából, mikor szükség lett volna rám. Az anyjának sikerült úgy nevelnie, hogy tartson tőle. Az apja egy rendes fickó volt, aki segített amiben csak tudott, kedvelt engem is. Nem tudott a lányára hatni, hogy álljon már ki végre magáért a fenébe is.

Aztán a végén tényleg mint egy villámcsapás mondta, hogy végiggondolja a kapcsolatunk. Vége lett.

Bennem akkor egy világ omlott össze, hogy akit mindennél jobban szeretek feladja. Rajtam kezdődött a nagy magáért kiállás. Nem sikerült a továbbtanulás ezért nekem meló, neki viszont suli. Vajon mi kötne össze minket ha ő egy csomó ideig tanul én meg nem?! (Az a legszebb, hogy nekem a gyűrű gondolata játszott a fejemben) :) nincs igazság

Azóta sem tudtam túltenni magam rajta. Nagyon megváltoztam. Egyszerűen nem tudnék olyan aranyos meg stb. lenni egy új kapcsolatban mint az elvárható lenne. Nem tudok új kapcsolatot kezdeményezni. Azt mondják az idő mindent megold. Kérdem én azt mi oldja meg, ami bennem volt és elvágták? 23/F