Én vagyok képtelen felfogni, amit mond, vagy ő az aki ennyire nem látja tisztán mit érez?

25 ő és 24 vagyok én. Két és fél éve ismerkedtünk meg. Az ismerkedésünk után szinte azonnal össze is jöttünk, akár olyan szerelem első látásra is nevezhetnénk a kis történetünket. Nekem ő az első szerelmem, és vele is voltam először együtt. Minden szép és jó volt. Mikor is az egyéves fordulónk után azt éreztem, hogy kezd elhanyagolni, nem sokra rá megtörtént az első szakítás. Aztán két hónappal később újra összejöttünk, hogy együtt töltsünk három hónapot. Mindez már tavasszal volt.

Azóta nem járunk. De mégis együtt vagyunk... Totálisan olyanok vagyunk, mint a párok, a szüleim így is állnak hozzánk. Talán csak annyi nincs, hogy nem járunk kézen fogva a városba és nem megyünk közösen baráti összejövetelekre.

Ő nem akar újra járni velem, engem meg már zavar ez a semmilyen kapcsolat, mert így állandóan attól félek, vajon mikor csajozik be... Jah, mert ő csajozni akar... Úgy véli, hogy ha velem maradt volna, akkor kihagyott volna valamit az életéből. Ő még ismerkedni akar, bulizni, haverokkal összeköltözni stb. Konkrétan ott tartunk, hogy biztat arra, hogy pasizzak... Mert, hogy végre túl kéne lépnem rajta...

Heti rendszerességgel találkozunk, együtt alszunk. Tervezzük a közös karácsonyt. Vagyis tervezem, ő csak belemegy a terveimbe. Pár hónappal ezelőtt elmentünk wellneszezni, minden nap beszélünk, tényleg nem telik el nap, hogy egyetlen szót se váltottunk volna a másikkal. Ha valami történt, azonnal a másikat hívjuk először. Stb.

A legjobb barátjának tart. Jó szeretőnek. De nem tudja elképzelni, hogy valaha is újra belém szeressen...

Egyszerűen nem tudom már, hogy mit gondoljak. Nem tudom elképzelni az életem nélküle. Ha bármilyen szörnyűség történik, ha kiborulok, bármi ő az egyetlen aki képes megnyugtatni. Ő az első és utolsó gondolatom. És tudom, hogy az ő fejében is nagyon sokat járok, amire neki annyi a válasza, hogy a legjobb haverjai is sokat járnak a fejében...

Lehetséges lenne, hogy egyszerűen fél az elkötelezettségtől? Hogy a saját érzelmeit nem meri bevallani magának?

Most, hogy beteg volt, úgy bújt hozzám, mint egy kisfiú. Szinte ki sem akart szakadni a karjaimból.

De akkor miért mond olyanokat, hogy annyira nem vagyok neki fontos? Hogy nem hiányoznék neki, ha nem lennék az élete része?

Vagy én agyalom túl ezt az egészet? Többet szeretnék látni, mint ami van, mert elvakítanak az érzelmeim?

Kérlek segítsetek

L