Hogy lehet kibírni az éveken át tartó szerelmi bánatot?

Az alkohol mindenre jó - kivéve a szerelmi bánatot.

Tapasztalatom szerint arra csak egy új szerelem jó.

Ami évekre "kinyír" az nem szerelmi bánat, mert a szerelem nem tesz ilyet. Ez gyász, ami cortisol túladagolással jár és szépen lassan kinyír belülről. Ha iylen régóta tart, akkor a legjobb a környezet változás. Új hely, új emberek, új dolgok, új programok és kimozdulni, kimozdulni kimozdulni, nem otthon ülni. A másik a sport. És annak felfogása, hogy a szerelem, természetéből fakadóan: épít és nem rombol. Főleg nem így. Nem erre "való"

Az ember majdnem mindent kibír, ilyen lény. A végletekig képes elmenni és szinte bármilyen veszteségből képes felépülni. Velem ma közölték, hogy meghalt az unokatestvérem, akivel szinte egy ágyra születtünk. Nyakon szúrták. Még most sem fogtam fel, de tudom, hogy amikor fel fogom, utána nagyon fog fájni. De azt is tudom, hogy túlélem és megyek tovább. Vannak emberek, akiket 100x ekkora veszteség ért és képesek tovább menni, mosolyogni és örülni az életnek. A szerelem szép és jó, de nem azonos az önkínzással, nem arra találták ki. A szerelem ad és nem elvesz. Ha nem így van, akkor az nem szerelem, hanem valamilyen függés, még akkor is, ha heves érzelmek kísérik. Kelj föl, rázd meg magad és járj! Kezdj új dolgokba és semmiképpen ne légy egyedül, ne gubózz otthon. A sport meg tényleg nagyon sokat számít. De tényleg. Egyszerűen kitép egy ilyen állapotból, mindegy hány éve tart. És próbálj meg nem gondolkozni azokon, hogy "mi lesz majd? Mi lett volna ha? Mi volt" stb. Légy nyitott, ne gondolkozz előre, hogy milyen lesz a jövőd, lesz e párkapcsolatod és ha igen milyen lesz,. ne agyalj baromságokon és ne vízionálj, képzelegj ezekről, meg az exedről sem. ami elmúlt, elmúlt. Lehet, hogy ő már nem is ugyanaz az ember, akit te anno szerettél. Mert évek teltek el azóta (és nem veled) Én is jártam hasonló cipőben, hidd el tudom miről beszélek. Mindig van más és van új élet, csak ha megkeseredsz, nem látsz ki a felhőből és minden sivárnak és sötétnek, céltalannak tűnik. Valójában nem az, csak ameddig nem indulsz el valamerre, addig olyan, mintha egy út közepén leparkoltál volna, amit egy sötét köd, vagy felhő burkol. Ameddig ott ülsz, addig úgy tűnik, mintha az út további részében is ez várna rád és hogy ez egy végtelenített felhő. Aztán teszel pár lépést. Semmi. Teszel még pár lépést. semmi. Mész tovább, és egyszercsak hirtelen kint vagy. Visszanézel és azt látod, hogy az a felhő az útnak csak egy kis részét fedte le, a többi tiszta és vidám. És akkor újra érzed az ízeket, érzed az illatokat, máshogy süt a nap, érzed hogy még nem az igazi, de azért már lüktet benned az élet és tudod, ha tovább mész, már csak sokkal sokkal jobb jöhet, pedig már most is sokkal jobb, mint volt a felhőben. Csak indulj meg! Ne habozz, ne gondolkozz, ne agyalj, hagyd hogy sodorjon az ár és majd meglátod. Okés?:) (A sportról meg ne feledkezz el, mert nagyon hatásos)

Ezért:

"nem is tudok, és nem is akarok mást szeretni. nekem már végem. nem tudom mi lesz így velem"

Mert amikor összeszedted az erődet és "jobban lettél" nem arra használtad, hogy továbblépj. Ennyire nem lehet ragaszkodni egy emberhez. Önmagában is meg kell állnia, nem attól lesz az, aki és olyan, amilyen, hogy egy másik emberbe kapaszkodik. Vagy az emlékébe. Nekem úgy tűnik, hogy te ragaszkodsz ehhez. Talán úgy érzed, olyan sokat szenvedtél, hogy "jogod" van ezekhez, mert a tiéd. Közben meg gondolni sem mersz arra, hogy mást szeress, mert mi van ha nem jön össze? Akkor mi marad neked? És mi van, ha összejön és nem bírod abbahagyni? Ha megint megtörténik ugyanez? Ilyeneket. És inkább ragaszkodsz egy múltbéli valakihez, aki már nem is az, akire te emlékszel. "Szerelmes" vagy egy múltbéli valakibe, egy emlékbe. Az önsajnálatnak éppen az a lényege, hogy úgy érzed megdolgoztál érte, jogod van ezekhez az érzésekhez és a szenvedéseidhez mert a tieid. De te nem ezektől az érzésektől leszel az, aki vagy. Hanem saját magadtól. Nem arra születtél, hogy valakiVEL legyél egész. Önmagadban is az vagy, szerelemre, társra azért van szükséged, hogy valaki felé áradjon az, ami "kicsordul" belőled, önmagadból adj. Ez, amit most csinálsz nem ad se neked, se annak, aki felé "irányul". CSak mardos belülről, egy oltári nagy át**verés az egész, aminek bedőltél.. Ameddig nem akarsz szabadulni ettől, addig nem is fogsz tudni. Ez nem hívatlan vendég és te nem áldozat vagy, akin megesett. Ez egy várt és marasztalt "vendég" és te nem hagyod elmenni, odaláncoltad a fotelhez és szépen lassan fölemészjtitek egymást. Ez nem az a szerelem, amit én ismerek. Ez gyilkosság. És értelmetlen. Mert még ha valami célja vagy iránya lenne megérteném, miért küzdesz. Max nem jönne össze, de legalább elmondhatnád, hogy megpróbáltam/így jártam sorry. De az, hogy ragaszkodsz a kínzóidhoz? stockholm szindróma? Küzjd!