Nős vagyok, de hiányzik a régi. Mit lehet tenni ilyen esetben a sablonos biztonságra ösztönzésen túl?

Soha nem voltam kicsapongó tipus, pár komoly kapcsolatom volt mielőtt megnősültem. De miután a kapcsolataimnak vége lett, néhány évig egyedül voltam.

Volt egy lány akit hosszú évek óta ismerek, jó barátok voltunk, tisztába voltunk egymás jó és rossz oldalaival. Teltek múltak az évek, és azon kaptam magam, hogy többet kezdek érezni iránta. Nem mondtam ki, de éreztettem. Ő nem tudta mit akar, és én nem akartam rámenős bunkó lenni. Többször próbálkoztam, és sikertelenül. Nem voltam szerelmes, mégis éveken át éreztem, hogy vele el tudnám képzelni az életem, nagyon jókat beszélgettünk mindenről és nagyon édes volt, és nagyon hiányzott ha nem beszéltünk :)

De az elutasítások miatt szomorú voltam, akkor pár év után reménytelennek láttam a dolgot, mé akkoris ha az ő hiánya megmaradt, de azt mondtam nem várhatok reménytelenül egy életen át. És adódott egy lány, aki hirtelen jött, megszerettem. Örültem, mert egyre megkeseredettebb és félénkebb kedtem lenni. A kapcsolatunkban is sokat vitáztunk, és bár nem voltam magamban biztos, feleségül vettem. Reméltem, hogy jó lesz. Hát nem az... Mindamellett, hogy nagyon kedves is, bizony a házasságban teljesen kibukott ami a kapcsolatban is megvolt, azaz rettenetesen kötekedő, ellentmondásos igyekszik mindenért hibásnak feltüntetni, hisztizik, ordibál, én csendben hallgatok, eszem magamat és sokszor válással riogatjuk egymást, ő ordí1tva, én csendes határozottsággal...

Nehogy azt higgye bárki is, hogy itt most maga a tökéletesség ír... Nem, nekem is megvannak a hibáim. De sokszor elgondolkodtam azon, hogy így csak szenvedés lesz egymás mellett az életünk. De konkrét lépésekre soha nem gondoltam, mert próbálom remélni, hogy hátha jobban összecsiszolódunk, és rendbe jönnek a dolgok, meg azért az is bennem van, hogy míg a halál el nem válszt. De félek, is, nehogy csak beletörődés legyen a visszafordíthatatlanba.

De egyszer a régi felbukkant, beszélgettünk és ma ő is bánja, hogy nem adott esélyt nekem, és azt mondja, hogy bár tudja, hogy késő elmondania, hogy nagyszerű embernek tart. Nem kell nekem dícshimnuszokat zengeni, de bizony a feleségemtől azt kapom, hogy milyen szar alak vagyok, ha olyan kedvbében van... És jól esett érezni, hogy az akire éveken át felnéztem, kedveltem, női modellem volt a hóbortjai ellenére is ezt mondja nekem. Mondta, hogy ő sem akarta ezt elmondani, mert nem akarja, hogy miatta én hülyeséget csináljak, és csak max barátok lehetünk. Én is azt mondtam, csak barátok lehetünk, ha jól tettem, ha nem: megnősültem. De az ember szíve nem mindig együtt dobban a racionalitással, és én kezdem bánni, hogy nem vártam. Ő biztos lett volna, hisz ismertem egyszerű emberként, rigolyákkal, hóbortokkal, jó dolgokkal, barátként is, nem csak a kapcsolati szépitgetéseit. És egyre inkább bánt, egyre többször eszembe jut, próbálom elhesegetni a dolgot, abban maradtunk, hogy nem beszélünk, hogy ne fájjon senkinek. De egyre inkább zavar, foglalkoztat és bánt, hogy a feleségemet kéne szeressem, és más hiányzik...

Kérlek adjatok valami tanácsot, és bocs ha hosszú voltam.