Tetszik nekem, de én neki szerintem nem. Hogyan lehet elfelejteni, ha nap mint nap látom és jóban is vagyunk?

Ne egyetek meg azért, amiért iskolás történetet a felnőtt párkapcsolatok témába írok. Azért raktam ide, mert már nagykorúakról van szó és valamivel többen is nézik ezt a témát.

A helyzet az, hogy végzős gimnazista vagyok. Tavaly lett egy új osztálytársunk, akiért nagyon odáig lettem. Egyszerűen kedves, mosolygós, vicces és okos. A “baj” az, hogy nem csak velem kedves, hanem mindenkivel, így egyértelműen sokakat levesz a lábáról. Az csak a hab a tortán, hogy jól is néz ki.

Nekem viszont tavaly a padtársam lett. Volt egy közös projektünk is, jobban meg tudtam ismerni, nem csak a “jó fej és helyes” osztálytárs volt már számomra, hanem igazi érzelmeket kezdtem érezni irányába. Neki viszont szerintem csak barát, haver csaj vagyok.

Ezt onnan gondolom, hogy nem tesz felém lépéseket. Biztos nem azért nem teszi, mert félénk lenne. Nem az a félénk fajta. Ráadásul ha mond is valami kisebb bókot, azzal nem vagyok egyedül, mert szinte minden lánynak mond szépeket. Viszont a többi lánnyal nincs olyan szoros ismeretségben, mint velem. A többi csajjal viszont felszínesen többet hülyül és nevet, ami eléggé fáj. Én inkább visszahúzódó vagyok, szerényebb típus, velem inkább intimebb (nem szexuális értelemben:D) dolgokat beszél meg.

Nem tudom, hogy ez jó vagy rossz.

Nem gondolom magamat csúnyának, lehet csak szimplán nem vagyok az esete.

Úgy szeretném, ha szeretne, ha többet lennénk ketten, ha az enyém lehetne. De azt se merem megmondani neki, hogy hogyan érzek iránta, mert félek, hogy csak rontanék a helyzeten.

Ugyanoda szeretnénk menni továbbtanulni, így ha mindkettőnknek összejön, még akkor sem szabadulok majd a mindennapos látványától. :D

Nem érdekel más fiú/férfi.