Mit érzel olyankor, amikor nem jöttök össze azzal a személlyel, aki nagyon tetszik neked, vagy nagyon szerelmes vagy belé?

Ha megmondtam neki, hogy tetszik és kultúráltan utasít vissza, nem megbántva, akkor csalódott önmagamban és szomorú. Ha bántóan utasít vissza, akkor dühös és mérges vagyok rá, valamint szomorú vagyok.

Ha nem mondtam meg, hogy tetszik nekem, akkor csak csalódott vagyok önmagamban és szomorú vagyok.

Egy idő után (az érzelmeim mélységétől függ, hogy mennyi idő), nem érdekel.

Minden fázison végigmentem. Csalódott voltam, szomorú, mérges voltam rá és később önmagamra is hogy miért pazaroltam rá ennyi időt.

Azt biztosra tudom hogy én megtettem mindent amit lehetett hogy mi egy pár legyünk (hivatalosan).

Ő volt az aki "kábított", de amikor érdemben cselekedni kellett akkor ő nem lépett szintet a kettőnk ügyében (persze azért nem mert csak addig használt amíg érdeke fűződött hozzá).

A végén (évekkel később) megértettem hogy csak magamra haragudhatok, mert naiv voltam és hiszékeny. Így valójában saját magamban csalódtam, csak saját magamra lehetek mérges. Ő meg jókor volt jó helyen, elég okos volt ahhoz hogy kihasználja a "kínálkozó alkalmat" (évekig).

Minden sztoriból lehet valamit tanulni önmagunkról. Okos ember nem követi el még egyszer ugyanazt a hibát.

Főleg szomorú vagyok, és hajlamos vagyok jó sokáig beleragadni. Szóval nincs az, hogy akkor keresek mást, akinek kellek, mert engem nem érdekel rajta kívül senki naagyon sokáig.

Mivel mindig ez történik, valamennyire dühös is vagyok az életre/sorsra, hogy ilyennek születtem, nem tudok elég jó/vonzó lenni.