Már több mint 1 éve vagyok új közegben a barátommal,de még mindig nem tudom az otthonról hozott dolgokat levetkőzni. El akartam kerülni az orvosi segítséget, de egyszerűen nem tudok mit kezdeni a helyzettel. Szakember tud segíteni ebben?

Nagyszülők neveltek fel,és hatalmas volt a szigor otthon. Majdnem 30 éves koromig velük éltem. Mindennapos volt a veszekedés, az,hogy fejemhez vágtak dolgokat,hogy ott kellett volna hagyniuk a gyerekotthonban, meg a "velem való kínlódás" anyám kötelessége lett volna. Megtűrt személy vagyok csak,az az ő házuk,és hasonlók. Mindig csak azt kaptam tőlük,hogy csúnya vagyok,mihaszna,nem értek semmihez..Olyan szinten belém is tudták ezt nevelni,hogy most,amikor a magam urának kellene lennem, azt érzem,hogy nem boldogulok egyedül. Magyarul,analfabétának neveltek.Nem kellett főznöm, mosógépet kezelnem, teregetnem,vasalnom, semmi ilyesmit. Hazamentem melóból,és kész. Aztán jött egy baleset ami miatt munka terén rengeteg időm kiesett munkahelyen. Nekik segítettem otthon (már amennyire tudtam,és engedték). Ezalatt az idő alatt, mintha beszippantott volna az otthoni lét.Elszoktam az emberektől, a társaságtól..Ha valaki néz a buszon,mindjárt azt gondolom,hogy engem néz..Ha valamit csinálok,bármilyen megmozdulás,akkor cikinek érzem,mert biztosan azért néznek,milyen béna vagyok. Most,hogy saját,külön házban élünk, alig bírtam magam a főzésre rávenni..mivel otthon még egy gázpalackot sem engedtek használni,így nem tudtam mit tegyek.Mindent úgy kellett elmutogatni,mint egy óvodásnak...Most jön a dolog azon része,hogy habár itt nincsen szigorúság,senki sem ordít velem,senki sem bánt..ennek ellenére azt érzem,hogy nem vagyok ide való,és mindig haza akarok rohanni a nagyszülőkhöz..Bármennyire is próbálom legyőzni ezt az érzést,nem megy. Sokszor sírok esténként,nem tudok aludni mert annyira vágyom haza..Nem tudom magam így a párkapcsolatba sem odatenni 100-osan. Ráadásul,hogy "hirtelen" a nyakamba szakadt minden a munka terén, amiket eddig soha nem kellett csinálnom, elkezdek pánikolni. Éjszaka is azon kattogok,hogy másnap milyen feladatom lesz munka után,mit kell megcsinálnom.És ha megcsinálok valamit,abban sem vagyok biztos,hogy az jó úgy ahogy elkészült. A főzésnél sem érzem azt,hogy miután az étel asztalra kerül, jajjjj de nagyon finom lett. Folyton azt gondolom,hogy nagyanyámhoz képest trutyit főztem,. és ő mit szólna hozzá.Ha valamit rendelek futárral,akkor mindjárt elrejtem valahova, hogy a barátom ne lássa. Otthon így kellett tennem,különben jött a szöveg,hogy "ne csesszem el a pénzemet, felesleges baromságokra".A párom,sőt az édesanyja is próbált már segíteni,hogy ezeket le tudjam győzni, az állandó megfelelési kényszert, a maximalizmust,azt,hogy elfogadjam ha valaki nem úgy gondol valamit,mint amit belém vertek otthon. Szakember tud segíteni,vagy továbbra is próbáljam meg az "öngyógyítást?"