Szoktatok birkózni? Ha igen, hogyan? Olvassátok el a többit is, kérlek.

Nem erőltetem. Én élvezem az egészet, ahogy kialakul és ami ott történik is, csak számára kényelmetlen, hogy ahogy kirobban a cselekményből az, hogy birkózás lesz, én egyből le is győztem.

Nincs rá esély, hogy véletlen bántsam. A probléma itt érzelmi. Neki az lenne a folytatás, hogy ott is mókázunk, míg nekem is jó lenne az, csak valahogy egyből megfogom, amiből puszta erővel sem tud kiszabadulni.

Pont az a gondom, amit írsz, hogy én is a magától jön érzést követem, de nekem ez jön magától. Fura érzés lenne, hogy egy másik felnőttet direkt nem úgy kezelek. Hiába játékos, játékosan, könnyeden is meg lehet oldani, hogy a másik mozdulni se tudjon, és a játék lényege egymás legyőzése. Ez engem jobban zavar mint őt. Én azt szeretném, hogy boldog legyen velem és ne legyenek számára kellemetlen élményei, mint a "hangulat gyilkos". Ez sem olyan komoly, de számomra fontos és ha van, szeretnék megtanulni egy módot, ahol nem úgy kezelem, mint egy kisgyereket, ahol direkt leveszek a tudásomból, hanem tényleg természetesen jön magától valami, amivel addig mókázunk így, egyenlőként, ameddig át nem alakul a hangulatunk valami mássá.

Úgy értettem, hogy az egész lényege a szerelmes móka, viszont a birkózás részénél az a móka, ahogy alakul a helyzet, ahogy éppen megfogjuk egymást és a többi. Tudom, mert kisgyerekként sokat birkóztam a szüleimmel, viszont itt már az egész nekem egy ösztönösen jövő dolog.

Próbáltam, hogy figyelek rá, de akkor nekem megy el az egész hangulat. Nem tudok úgy játékos lenni ha igazából, nincs meg a "két ellenség harcol", ahogy az normálisan kéne, mert nagyon visszafogom magam. Nem olyan, mint mikor két oroszlán játszik, hanem mintha csak döntenék, hogy mikor mennyire engedem. Amikor lefogom az számára sokkal kevésbé hangulat gyilkos, mint nekem, amikor próbáltam tudatosan visszafogni ezt.

Ezt a kettőt szeretném valahogy egyesíteni, hogy vissza is fogjam magam odáig, hogy egy játékos mozgás legyen az egész, de ne érezzem azt, hogy szinte unatkozom, és kiesek az incselkedős érzésből.

Olyankor nem gyengének kezelem, hisz sokkal erősebb nálam, de nem tudom nem úgy kezelni, mint egy gyereket, akit azért hagyunk egyenlőnek lenni magunkkal, mert a teste sokkal kisebb és a tudása is piciket.

Köszönöm, 6-os. Ezen majd gondolkodok. Szerintem lesz valami eredménye. Hálás vagyok.

Lány vagyok, de nem gondolnám, hogy ez számít a kérdésem szempontjából.

Nem beszéltünk erről még, de a beszélgetéseinkből következtetve ez számára egyáltalán nem számít. Sokkal logikusabban is működöm, mint ő, vagy az átlag férfiak, ez sem zavarja. Ő sokszor mondta, hogy örül, hogy nála okosabb párja van, bár én nem érzem magam okosabbnak nála. Ahogy látom, őt inkább az hangolja le, amikor az egyenlő incselkedés halad előre, növekszik, majd hirtelen megbomlik az egyenlőség, amikor a fizikai játék részéhez érünk ritkán.

Valamint nem azért "intézem el", mert ő gyenge férfi, hanem mert 3 danos fekete öves vagyok, hozzá méltó tudással. Kamasz korom kezdetére már az életem egyik központi része volt a karate, így ezzel nőttem fel. Ennek semmi köze az ő férfiasságához, vagy testi erejéhez.

Ő is azt mondta régebben, hogy nem hibáztat, de én szeretem őt és fontos nekem, így tenni szeretnék ez ellen ha tudok. Szerintem fogok tudni.

Őt nem érdekli a harcművészet. Neki annyi elég, hogy reggelente nyújtunk kicsit és heti 2szer futunk együtt.

Az emberek nem azért képesek elintézni egymást, mert férfi vagy nő, és ezt ő sem így látja. Ha van tudásod arról, hogy létezik harcművészet, már megszűnik ez a hiedelem.

Ettől függetlenül hálás vagyok a kommentedért és beszélek vele erről. Köszönöm.