Magam alatt vagyok. Szerintetek jól döntöttem?

Volt egy másfél éves kapcsolatom, nagyon együtt szerettünk volna már élni. Sokáig úgy volt. ( mivel otthon neki általában rossz volt, mostohaapa stb..) hogy majd ő jön, mert külön még nem tudtunk volna menni. Viszont azt tudni kell, hogy őt nagyon fogták, ő pedig sosem állt ki magáért.

Végül én költöztem. Otthon sokszor fölényes volt velem, bármi baj volt sosem állt ki mellettem. Mindig a szülei mellett állt bármi volt. Aztán mindketten elkezdtünk dolgozni. Találtunk egy viszonylag olcsó albérletet. Az anyjának már aznap szólt amikor megnéztük. Viszont kiderült, hogy volt egy megállapodásuk a fiúkkal. Hogy négy évig sehova, amíg be nem fejezi az egyetemet. Ő most lesz 20 éves, én meg 18.

Ebből is volt egy vitánk.

Végül könyörögtem neki, hogy szóljon a nevelő apjának is, ne az utolsó pillanatban tudja meg. De ő nem szólt, mert félt. Ez a félelem jelen volt mindig is. Régebben mindig én jártam hozzájuk hétvégente, ha valamit nem csinált meg, vagy bármi, mert nem engedték.

Végül a kauciót odaadtuk. De ő akkor sem szólt semmit. Ez így ment majdnem két hétig. Megelégeltem, és az este a suliból hazajöttem a szüleimhez.

Egy óra nem telt el, már azzal kezdték náluk, hogy a lakcímemet változtassam meg és hasonlók. Tehát időt sem hagytak nekem.

A barátom melléjük állt.

Mikor mentem elpakolni a cuccaimat következő nap, mindenre figyeltek, a szennyest is meg kellett néznem, nehogy valami ott maradjon.

A barátom elkérte a lakcímkártyát és el kezdett veszekedni, hogy miért csináltam meg. Mire én annyit mondtam, hogy mert ti mondtátok. Végül rájöttem, hogy csak próbára tettek.

A szülei töröltek pár nap múlva mindenhonnan. Én sírva hívtam fel, és letorkolt. Csak engem hibáztatott. De a miértet, hogy elmentem, sosem kérdezte meg.

Azóta én próbálom lezárni, de ő nem akarja.

A szülei nagyon utálnak, magyarul az anyja megmondta neki, hogy ne folytassuk, ne is beszélgessünk, mert ő nem akarja azt, mint rég, hogy hétvégente szaladgálás legyen.

( tehát ha lesz majd valakije a fiának, azt is inkább odaköltöztetik, csak a fia tudjon nekik ugrálni mindenhova.) ez a kérdés merült fel legelőször bennem. Mert ez így van. Mindig mindent ő csinált meg, akar suli után azonnal vinnie kellett az anyját meg a testvérét a szemöldököshöz, boltba meg ide-oda.

Én azt nem akartam, hogy évekig ott éljek úgy, hogy végig nézzem ahogy mindent benyel nekik, mellettem meg nem áll ki.

És most beszélgetünk, de már ebből úgy érzem nem lehet semmi. És hiába nem vagyunk együtt, konkrétan féltékenykedik, nem akarja, hogy akárhová is menjek. Valami tanács?