Normális, hogy nem vagyok kiborulva?

Volt az életemben valaki, egy férfi, akivel a kapcsolatomat definiálni sem tudom.

Többek voltunk jóval, mint ismerősök, ő barátjának nevezett engem, én őt nem, mert megéreztem, hogy másképp is érdeklem, és akkor az már nem barátság. Nem csak úgy megéreztem, hanem mondott pár olyan dolgot, meg úgy viselkedett, hogy lehetett sejteni, hogy nem vagyok közömbös számára.

Viszont kapcsolatban van, és én nem akartam 3. lenni, a szerető státuszt nem nekem találták ki. Meg egy helyben topogott, nem lépte meg, amit amúgy szerintem meg akart.

Volt, hogy írt valamiket Facebookon, de kitörölte, mielőtt olvashattam volna...

A lényeg, hogy elkezdtem magam összezavarodottnak érezni, idegesített, hogy nem láttam át a szándékain, csak éreztem, hogy itt most van valami, de nem mondjuk ki, hogy mi.

És akkor hoztam egy rapid döntést, hogy én ezt most tovább nem játszom.

Írtam neki egy búcsúlevelet, és kereken megírtam hogy többet inkább ne keressük egymást.

Erre semmit nem válaszolt. Tehát egy kérdőjellel több... írhatta volna, hogy isten veled, minden jót.

Korábban azt hittem, nagyon hiányozna, ha végleg megszakítanám vele a kapcsolatot, de most csak azt érzem, hogy bakker, de jó, hogy volt erőm lezárni.

Egy bnőm azt mondta, lehet nekem érzéseim sem voltak felé, mert akkor most szenvednék és fájna.

De voltak érzéseim, nyilván kuszák, hiszen nem játszott tiszta lapokkal, hogy megértsem, mi motiválja, mit akar.