Legmélyebb szerelmi bánatból hogy lábaljak ki?

24 éves vagyok.

Fél évig voltunk "együtt". Az utóbbi hetekben már valami nem működött, megéreztem hogy baj lesz. Nem úgy viszonyult már hozzám, mint addig. Sokkal kevesebbet beszéltünk, keresett.

Könyörögnöm kellett, hogy elmondja mi van. Kiderült, hogy valaki más van már a képben. Szerinte hiányzik belőlem a szikra, nem tud már szeretni engem.

Tökéletesnek tűnt mellette az életem. Még ha egy nagy hazugság is volt a részéről, de én nagyon boldog voltam.

Nagyon beleszerettem. Annyira, hogy már most tudom, hogy nem fog elmúlni, hiába is próbálkozok. Annyira, hogy tudom, senkit nem fogok így szeretni. Bármit megtettem volna érte.

Már második hete, hogy úgymond ki vagyok "dobva" (nem voltunk összeköltözve). Azt érzem, hogy bár meghalnék most. Nem akarok tenni magammal semmi végzeteset. De nem kívánom az ételt, nem eszek. Halálra cigizem magam, sehová nem járok azóta, és senkivel nem beszélek, csak cigiért megyek le. Szerintem fogytam, mert eléggé beesett az arcom. A szemem amúgy is ki van sírva, és be van vérezve, mert egész nap fekszek és sírok. Nem tudok mást tenni, mert nem érdekel semmi se, és senki se.

Már most tudom, hogy úgyse akarok senkit. Csak rá tudok gondolni minden percen. Meg arra, hogy az új barátnőjével de jól szórakozhatnak most. Kikészít a gondolat. Bár meghalnék. Tudom, hogy szerintetek úgyis elmúlik, de én érzem, és tisztában vagyok vele, hogy nem fog. Nagyon erős kötődés alakult ki, főleg hogy első szerelem volt, első komolyabb kapcsolat. Nem vagyok képes kiheverni ezt az egészet.

Ahogy az idő telik, csak rosszabb. Gyomorgörcsöm van, és alig alszok. Úgy telnek el a napok, hogy sírok, és nincs kinek beszélnem róla. Azért most jobb érzés kiírni, de ez se segít semmit.

Soha nem leszek képes így szeretni valakit. Teljesen feleslegesen próbálnék meg ismerkedni és kimenni az emberek közé, mert úgyse érdekel semmi. Nem akarok senkit, csak őt. De ennek már vége. Csak a közös képeinket nézegetem, sírok, és az együtt töltött pillanatokra gondolok.

Felemésztem ezzel lassan saját magamat. Úgy is annyira el vagyok gyengülve, hogy még pár hét és belehalok. De jobb lesz, úgy érzem. Így nem vagyok képes élni nélküle. Tönkrement az egész életem, nem tudok.

Nincs a világon ennél nagyobb fájdalom. Nem túlzok. Voltak komoly betegségeim, de ennyire nem fájt, mint ez a lelki válság. Végem van, és nem bírom már.