Miért viseli sok ember olyan nehezen a szerelmi bánatot,mint a halált ?

Evolúciós okokból. Az agyunk, szervezetünk úgy van felépítve, hogy szükségünk van az összetartozás, szerelem érzésére, ezt pedig nemhogy a maszturbáció, de még a prostituált sem adja meg.

Bizonyított tény, hogy az önmegtartóztatás nem működik, nem véletlenül kattannak be agyilag a papok meg a bigott vallásos emberek sem. És ez akkor is így van, ha vért pisál néhány aszexuális, aki önmagából indul ki és elképzelni nem tudja, hogy más másképp működik, sokkal magasabb libidóval, ami nem függ össze még azzal sem, hogy lát-e ellenkezőneműt.

És akkor gondolj bele, hogy talál valakit végre egyetlen embert, akivel megélheti ezt a csodálatos érzést és utána egy pillanat alatt szertefoszlik az egész. És sosem lesz már semmi olyan, mint volt. És egy ördögi kör, mert az emberek menekülnek azoktól, akik nem tették túl magukat az exükön, de az exükön csak úgy tudja túltenni magát az ember, ha talál valakit, aki legalább olyan, vagy jobb, mint ő volt. És ez az olyan vagy jobb teljesen szubjektív dolog.

Egy nőnél legtöbbször az számít, hogy ugyanazt az értést váltsa ki belőle egy másik férfi, ami a férfi számára olyan, mint mikor bekötött szemmel keresel egy tűt a szénakazalban.

Férfiaknál inkább az ex külseje és/vagy tulajdonsága, stílusa, stb. Ami a nők számára degradáló, hiszen nagyon kevés nő akar a férfi által formálható Barbie baba lenni, aki meg igen az egy külön szakma és megkéri az árát.

És szerelmi bánatos lelkiállapotban még normális fotót sem tudsz készíteni magadról társkeresőre, mert olyan a fejed rajta, mint Hide The Pain Haroldnak.

"Nem véletlenül kattannak be agyilag a papok".

Ehhez annyit tudnék hozzáfűzni, hogy éppen tegnap kora este próbáltam volna egy kevés (max. 5 perces!) beszélgetést kezdeményezni "lelki gondozás" címén a gyóntatószékben egy "atyával".

Áldást kértem volna még egy-két szóban, de már azt sem nagyon lehet (korábban erre még hajlandóak voltak.)

Feltűnően nyugtalan volt, ÖNKÍVÜLETI ÁLLAPOTBAN, mindenféle nyavalyatörés gyötörhette - nem tartom elképzelhetetlennek, hogy esetleg HALÁLOS FENYEGETÉST kapott?! Nem tőlem, az biztos.

Vagy pedig a koronavírustól félt - esetleg tüneteket érzett, fulladás is kínozhatta. (Nemrég láttam azon a plébánián egy feltehetőleg koronavírus fertőzöttet, FÉLOLDALI GERINCFERDÜLÉS, BÉNULÁS, ÁJULÁS, SZÉDÜLÉS - még nem kérdeztem meg, hogy életben maradt-e?!) Fiatal férfi volt.

Mentőt nem hívtak hozzá, mert úgy ítélte meg az ügyeletes beosztott, hogy nincs akkora gond(?) Talán nem is volt, nem kérdőjelezem meg utólag a döntését. Talán csak cukorbetegség kínozta, esetleg más egyéb krónikus betegség - vagy alkoholizmus. Újév napja után is sok még a részeges, italozó életmódot folytató - akár fiatal, akár idősebb FELNŐTT.

Azt olvastam valahol, hogy amikor valaki bekerül az életünkbe, és fontos részévé válik, akkor kialakul egy függőség. Amikor kikerül az életünkből, még ha mi döntünk is így, durva elvonási tüneteket élünk meg, mint amikor le akarunk szokni egy erősen addiktív dologról.

Én még hozzáteszem, hogy ezt a veszteséget, űrt, testi- lelki szinten éljük meg. És az időhöz hozzá tesz az is, mikor tudjuk elfogadni.

A halál akár elfogadjuk, akár nem, végleges. De ezt tudjuk is.

Viszont egy szakításnál hiába végleges az egyik fél részéről, ha a másik fél még nem akarja befejezni. Mert akkor nem fogadja el, én a remény, ezért húzódhat ez akár hosszú évekig. Amíg el nem fogadja.

Állapodjunk meg szerintem abban, hogy mind a gyász, mind a szakítás HASONLÓKÉPPEN fájdalmas folyamat.

Alig lehet egymástól elvonatkoztatni a kettőt!

Ui: mintha egy darab veszne ki/tépődne ki az Emberi Szívből... :(