Úgy érzem nem vagyok önmagam a párom mellett, veled is előfordult már?

Nem. De nem gondolom hogy emiatt szakítani kéne azonnal.

Talán sok baráti összejövetelt szervezz, régi barátokkal, és ők mondjanak erre valamit.

Nekem annó hasonló problémám volt, csak nem kapcsolatban, hanem munka-egyetem-barátok-család kombóban. Attól függően, hol vagyok, másképp viselkedek. Ezt egy terpaeutával is átbeszéltem, s azt mondta, természetes. Hogy mind a 4 viselkedésforma én vagyok, csak el kell fogadnom, hiszen másképp viszonyulok a barátokhoz és másképp az egyetemi társakhoz.

Én meleg szívvel ajánlom, hogy látogass meg egy terapeutát. Sokat tud segíteni.

Nekem az első pár kapcsolatom volt ilyen, de egyik sem tartott addig, mint a tied. De soha nem éreztem azt, hogy önmagam lennék, mikor egyedül voltam, sokszor emésztettem magam, hogy miért nem tudom önmagam adni, mert így soha nem fognak azért szeretni, aki vagyok, pedig szerintem az mérföldekkel jobb, mint akinek látszom. Egy idó után elhittem, hogy ez normális, ez van, ahogy itt valaki írta "az is én vagyok". Jelenlegi párommal viszont a legelejétől kezdve nem volt ilyen gondom. Végig önmagamat tudtam adni, nem éreztem azt visszagondolva, hogy "ezt miért tettem/mondtam..? Nem is jellemző ez rám". Valahogy nála magától értetődő volt, hogy önmagam vagyok. Persze, ettől még változtam, fejlődtem.

Nyilván máshogy viselkedik az ember, attól függően, hogy kikkel van körülvéve, ez normális. De párunkkal szemben szerintem ezzel ellentétben az a normális, ha úgy viselkedünk, mintha ő is mi lennénk. Vagy legalábbis nekem ez a normális, és a kellemes. Ha neked is ez lenne kérdező, akkor valahogy próbáld felvetni párodnak, beszélgessetek erről, esetleg más dolgokról is mélyebben, aztán idővel hátha sikerül teljesen kinyílni. Nálam egyébként a megfelelési kényszerem miatt volt ez. Annyira jó akartam lenni aktuális páromnak hogy sokkal rosszabb lettem. Ellenben páromnak annyira nem akartam megfelelni, nem voltam szerelmes az elején, nem érdekelt, hogyan alakul, és ez azzal járt, hogy a lehető legjobb oldalam került a felszínre, és a legmélyebb kapcsolatom alakul ki, amiben valaha részem volt.

Műprobléma. Sok nő, nem tudja, hogy jó dolgában mit tegyen, hát kitalál magának valami álproblémát, hogy azon rugózzon. Szegény pasas meg nem is sejti, hogy mi az oka, hogy egyszer csak derült égből hideg zuhany a nyakába.

Egyértelmű, hogy amikor társaságban vagy, akkor társasági lényként működsz.

Amikor a pároddal vagy, akkor felé irányulsz, vele vagy kommunikációban.

Nem pedig önmagaddal.

Mindegyik exemmel ez volt, kivéve a mostani barátomat. Össze sem lehet hasonlítani ezt az érzést. Látott már mindenhogyan, kinyúlt pólóban, Hársfájással, sírva, idegesen, stb, mégis mindig komfortosan érzem magam, mert mindig érezteti, mennyire szeret, bárhogyan is nézek ki vagy viselkedek. A szokásaimmal kapcsolatban ugyanez.

Az exeimnel mindig éreztem egy furcsa szorongást meg megfelelési kényszert a közelükben.

#5 és #7 mond valamit. Én se voltam önmagam az első kapcsolatomban, annyira meg akartam felelni a rózsaszín köd miatt - pedig amúgy a megfelelési kényszer egyáltalán nem volt jellemző rám. Az volt az oka, hogy későn jött össze az első tapasztalatom, és annyira tökéletesnek, hihetetlennek tűnt, hogy nem akartam elszúrni. De annyira új volt, hogy el sem tudtam képzelni, hogy ez az én életem. Ezzel aztán az egészet alapjaiban el is szúrtam, mert nem tudtam megmutatni a valódi önmagam, ami sokkal érdekesebb, mint a megfelelési kényszeres lány, akinek próbáltam magam mutatni.

És valóban az volt erre a gyógyír, hogy utána bár tetszett a partnerem, de elsőre nem éltem bele magam nagyon, nem akartam mindenáron, így elengedtem magam, és közvetlen maradtam, önmagam. És annyira jó "taktika" volt, hogy rendes kapcsolat lett belőle :) Persze, itt nem csak én változtam a történetben, hanem a srác is más volt, sokkal nyíltabb. Az első fiúnál valahogy az egész légkör ilyen óvatos, "tökéletes" volt, azt az érzést keltette, hogy kimondatlan elvárások vannak.

De valóban furcsa, hogy neked ez egy 3 éves kapcsolatban még problémád. Szerintem fél év alatt azért általában levetkőzik ezt a kezdeti szorongást az emberek, és addigra sok helyzetben megismerjük a másikat.

Ami még eszembe jutott, hogy a megismerkedés módja is számít: ha sok a közös ismerős, a természetes környezetében látjátok egymást, az segít, hogy a valódi oldalát ismerd meg. Netes ismerkedéskor akaratlanul is nehéz önmagát adnia az embernek, hiszen "légüres térben lebegtek", nincs ott a megszokott környezet, amibe kapaszkodva visszatalálhattok önmagatokhoz.

Tehát valóban segít, ha beavatjátok egymást a saját életetekbe, beviszitek a környezetetekbe: család, baráti társaságok.

Pontosan hogy érted, hogy nem vagy önmagad? Visszafogottabb vagy? Óvatosabb? Kötekedőbb? Kislányosabb, követed őt inkább csak? Vagy épp te irányítod, rendezkedőbb lettél?

Ja, és fura ötlet, de igyatok picit barátokkal, vagy akár csak kettesben, oldjátok a hangulatot. Esetleg beszélgessetek mélyebb érzelmi témákról, félelmekről, sérülésekről, vágyakról, tervekről... Olyan dolgokról, amiket másnak nem mertek elmondani, amit szégyelltek. Ciki dolgokról, tabukról.