A kislányok tényleg szerelmesek az apukájukba a kisfiúk pedig az anyukájukba?

Szerintem normális esetben igen. Nyilván nem szexuálisan, de ez bizony a szerelem egy fajtája. A kislányom is az apjához akar feleségül menni 6 évesen. Én abban hiszek, hogy azok a lányok/nők lesznek sikeresek a másik nemnél, ahol az apukával kölcsönös volt ez a "szerelem".

Szerintem nagyon fontos az is, hogy a kislányok ilyenkor féltékenyek az anyjukra. Nálunk ez pl. egyáltalán nincs. És nem hiszem, hogy jó dolog. Ez csak azért van, mert nincs mire féltékenynek lennie, az apjával megszűntünk férfi-nőnek lenni, úgy élünk mint két testvér.

De annak nagyon örülök, hogy a gyerek átélheti, hogy egy férfinek ő a mindene, ezt biztosan segíteni fogja később abban, hogy elhiggye, hogy ő lehet egy férfi számára a minden.

Apám és én köztem sosem volt ilyen apa-lánya szerelem, vagy csak nagyon nyomokban és egész életemben kételkedtem az engem választó férfiak szeretetében. Állandóan azt gondoltam, hogy azért vannak velem, mert nem jutott nekik jobb vagy mert hozzám költöztek és megoldódott a lakhatásuk...Hogy önmagamért akar velem lenni valaki, azt sosem tudtam elhinni.

Nem, de nem csak a szüleikbe nem, hanem másba sem. Egy gyermek értelmét nem lehet valós szerelemi érzelmekhez ténylegesen hozzátársítani.

Ezt csak olyanok mondanák, akik maguk sem értik a szerelmet, és mondjuk lányként "szerelmesek" Justin Beiberbe, vagy férfiként "szerelmesek" egy pornószínésznőbe, akinek egyedül a külsejét ismerik, semmi személyes dolgát. Prostituáltaknak is képesek lennének szerelmet vallani többek, vagy kiírni itt kérdést arról, hogy szerelembe estek egy prostituáltba, mit tegyenek most.

A (akár nagyon erős) külső vonzalom nem ugyanaz, mint a szerelem, ahogyan egy idealizált - de nem ismert - kép iránti csodálat sem.

Viszont ezeknek a fejlődési fázisoknak a végigjárása normális az ember életében.