Ha egy hosszabb kapcsolatot úgy hagynak ott, vagy úgy hagyok ott, h egy másik miatt, akkor az új az mindig jól sül el!?

Kérdező, te lány vagy, igaz? Ők hisznek csak a holdfényes lányregényben,, ahol mindenki azt kapja, amit megérdemel. Valójában az élet nem így működik, hanem úgy, hogy mindenki megkapja, amit kiharcol magának. Nézz körül a történelemben! Hány diktátort, népnyúzót találsz (az egy szem Ceaușescun kívül), aki ne ért volna meg boldog és tisztes öregkort? Pedig, ha valaki ők megérdemelnének legalább egy körmöst. :-))

Ami pedig az egy másikért való otthagyást illeti, kb erről szól az élet. Oldalakat lehetne írni arról, hogyan huny szemet az ember saját szar kapcsolata fölött, hogy pingálja mennyországgá a padlást, csak mert azt hiszi, ennél jobbat nem kap. Ráadásul - lássuk be - a párkeresés meglehetősen kényelmetlen dolog, főleg, amikor az ember sokadszor kezdi elölről és sokadszor futja le ugyanazokat a kötelező köröket. De tudni kell, nem illünk össze mindenkivel egyformán. Biztosan tapasztaltad már, milyen különbözőek a frissen megismert emberek. Van, akit első pillanattól utálsz, van, aki teljesen hidegen hagy, van, aki valamit megmozdít benned, és van, akinek egy pillantásától megroggyan a térded. (Ha ez utóbbival még nem találkoztál, ne keseredj el, majd meglesz az is.) Szóval megismerünk, megszeretünk valakit, és amíg nincs kellő mennyiségű viszonyítási alapunk (márpedig ilyen csak nagyon keveseknek van) azt hisszük, ez a világ legszebb, legszentebb, legidőtállóbb szerelme.

Bocs, most el kell mennem a kutyával, később majd folytatom.

Szóval boldogan élünk, amíg be nem toppan az életünkbe a nagy Ő. Akár 40-50évesen is! Ilyenkor aztán csodálkozunk, hogy a példás családapa lelép a bérszámfejtő Gizikével. Vagy az addiktológus főorvosasszony gyerekeit, betegeit, állását hátrahagyva megszökik az alkoholista hajóskapitánnyal. Pedig nincs min csodálkozni. Minden ember boldog akar lenni, és ha az az ára, akár az ördöggel is megalkuszik. (Itt most az idealista kamaszok felszisszennek, pedig bizonyos kor fölött ugyanígy fognak viselkedni ők is, akármilyen jellemóriásnak hiszik is most magukat.)

És a fenti esetek még viszonylag boldog párkapcsolatokról szólnak, azokból lép ki az egyik fél: Miközben a legtöbb kapcsolat az évek alatt sima egymás mellett éléssé silányult, mert elfelejtették ápolni azt.

Szóval a valakiért "faképnél történő hagyás" mindennapos dolog. hogy aztán az új kapcsolat hogyan fog alakulni, az meglehetősen sokesélyes történet. Előfordul, hogy csak szalmaláng zilálta szét a családot. (Az első nagy vízválasztó féléves korban van a szerelemért felelős hormonok terén.) Néha erős ugyan az érzelem, de egyszerűen képtelenek együtt élni. (Ennek okairól is regényt lehetne írni.) Ilyenkor vagy visszakullog a lelépő, vagy egyedül próbálja tovább élni az életét.

A legtöbbször azonban jól alakulnak a dolgok. Ennek az az oka, hogy az előző kapcsolat-(ok)ból jó eséllyel sokat tanul az ember, és nem fogja ugyanazokat a hibákat elkövetni.

Szóval az, hogy az élet kompenzál, ebben az esetben messze nem igaz. Van, hol igen, de az egy egészen más területre érvényes, ezért azt ne keverjük ide.