A párommal szétköltözünk, hogyan viseljem el hogy nekem kell albérletbe mennem?

A párommal szétköltözünk, és mivel neki megvan a saját kis lakása, nekem albérletbe kell mennem. Mielőtt összeköltöztünk, egyedül laktam egy kellemes gyönyörűen felújított egyszobás lakásban, ami jó volt, saját magam számára otthonossá tettem, az egyik ismerősömé is volt, azért sokkal olcsóbban adta ki nekem, plusz én voltam az első lakója. Most nincs pénzem csak egy szobára, és osztoznom kell két lakóval. Szerencsére egy felújított állapotban kiadó szobára sikerült rátalálnom, de mégis, úgy érzem tönkre vagyok lelkileg. Most idegenekkel együtt lakni lesz a legnehezebb feladat, főleg, hogy egyedül szeretnék lenni, és előtte meg is szoktam, hogy egyedül éltem. Viszont ami még jobban fáj, az az, hogy nagyon otthonossá lett a lakásunk, ízlésesen berendeztük a hosszú idők során, a sok emléket magába szívták a falak, a bútorok is az övék, és bár a szobában, amit bérelnék van egy ágy, szekrény meg egy íróasztal, lakták is előtte, de mégis olyan otthontalannak érzem. Megszoktam a párommal a környéket ahol laktunk, itt volt fodrászom, orvosom, meg a megszokott útvonal is a bevásárláshoz. Most a környék ahová költözöm egy kicsit üres, távoli, nincs a közelben bolt sem, csak pár megállóra. Pénzem sincs bebútorozni legalább úgy, hogy otthonosabb legyen, na meg felnőtt nő vagyok, lassan 24 éves, és úgy érzem hogy nem tudok így függetlenedni, ha "csak" egy pár nm-s szobában kell lennem. A lakás ahol laktam vele, tágas volt, vezettem a háztartást, vendégeket fogadtam. Elég lehangoló lesz ez így most. Ezzel együtt elveszett a motivációm is, kezdek depresszióba esni. Hiányzik a párom, de a környezetpszichológia azért sokat csinál. Mit tegyek, hogy jól érezzem magam az új helyen? persze lehet reménykedni abban, hogy megszokom, elfoglalni magam, de félek, hogy sose leszek már olyan aktív mint azelőtt, és nem fog tudni lekötni úgy semmi, mint korábban, hanem teljesen elnyel a depresszió.