Hogyan tovább? (aránylag hosszú történet)

Nagyon kíváncsi vagyok a véleményetekre. Megpróbálom rövidre fogni amennyire lehet (de sajnos nem nagyon lehet), és igyekszem levenni a szemellenzőt és tárgyilagos maradni. Köszönöm ha végigolvasod és ha válaszolsz, hozzászólsz.

Szóval: párommal több, mint tíz éve együtt vagyunk, együtt is élünk. Ő (lány) nemrég töltötte a harmincat, én pár évvel idősebb vagyok. Mindig mindent meg tudtunk beszélni, ki-mit hogyan gondol-tervez és amolyan ketten a világ ellen módon zajlott a kapcsolatunk, jóban-rosszban. Sosem ordítoztunk, féltékenykedtünk, olvastunk bele a másik telefonjába, stb, stb, stb, ha probléma volt, megbeszéltük. Két hullámvölgy volt az évek alatt, egy "komolytalan" még az elején, és egy komolyabb jó pár éve. A gond akkor az volt, hogy ő sokkal több barátokkal pörgésre (nem diszkózásra kell gondolni, inkább összejövetelek, fesztiválozás, együtt balatoni hétvégék, ilyesmik) vágyott, mint én. (Sajnos) teljesen igaza volt, én ugyanis hajlamos voltam egyből nemet mondani ilyen programokra, még ha nem is gondoltam komolyan - és ebbe akkor egy kicsit belefáradt. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy amikor összejöttünk, én mentem utána (máshogy ez nem is lett volna lehetséges), így az én baráti társaságom lemorzsolódott. Ezért persze nem hibáztatom, hisz ezt tudtam előre, hogy így lesz, az élet ilyen, szétszéledtünk, én a páromat választottam (és ezzel egy új várost is). Így a barátokkal eljárás az ő baráti társaságát jelenti-jelentette, akiket amúgy nagyon szeretek, de ettől függetlenül nem az én fiatalkori társaságom. Lehet ez bután hangzik, de szerintem sokan értik mire gondolok. Emiatt akkor volt egy kis szünet (mondjuk 10 nap, már nem emlékszem pontosan), megbeszéltük, igyekeztem változtatni - noha akkor én elmondtam neki többször is (hálisten nagyon kulturált módon meg tudtuk beszélni a dolgokat, mint mindig), hogy ennek egyrészt a fent említettek az oka, másrészt az, hogy én idősebb vagyok: amikor annyi voltam, mint ő (akkor), még én is sokkal jobban vágytam a barátokra, mint most, évekkel később. Ezen akkor túllendültünk, éltük az életünket, összeköltöztünk. Terveztük a közös házat, nem sokára gyereket, aránylag tűrhetően keresek, minden évben kétszer nyaralunk, de mivel támogatást nem kapunk sehonnan, nehéz összehozni a nagyobb dolgokat (elsősorban a saját házra gondolok), de alakulóban van. Ez azonban úgy hiszem nem egyedi probléma :) Ezt a részt nem akarom túlzásba vinni, de muszáj róla legalább egy mondatot írnom: nekem ő a mindenem, az életemet odaadnám érte, az életem attól kerek, hogy ő a része. És az övé attól, hogy én az övé. Gondoltam én, nemrég azonban jött az első hidegzuhany. Betöltötte a harmincat és azzal együtt (rá pár napra kezdődően) egy csapásra megváltozott minden. Bezárkózott, szomorú lett, zavart. Hiába kértem, faggattam, hogy mi baja van (már régóta "tartott" ettől az évfordulótól, úgyhogy gondoltam az viselte meg ennyire), segítek, megoldjuk, mint mindent, nem mondta el mi nyomasztja. Így ment nagyjából 3 hétig - aztán leesett a tantusz. Ha az az ember, akivel eddig mindent meg tudtunk beszélni, nem mondja el mi baja, akkor az a baj nem lehet más... mint én. Aztán jött a második hidegzuhany, miután célzottan kérdeztem: tényleg így van. A probléma pedig az, hogy úgy érzi, hogy az utóbbi időben eltávolodott, leült a kapcsolatunk. Nem egy harmadik fél miatt, hanem... újra ugyanaz a probléma: rájött, hogy neki sokkal fontosabb a baráti társasággal együtt hülyülés, programok, mint nekem és sokkal fontosabb, mint ahogy ő azt eddig gondolta és mivel ez engem nem hajt, leült a kapcsolatunk. Szeret, de nem úgy ahogy eddig, most nem látja a közös jövőt együtt, a házasságot, a gyereket, és ha jönne a gyerek, akkor én még jobban elzárkóznék a barátoktól. Továbbá, hogy belőlem hiányzik a spontaneitás, nem szervezek csakúgy programot durrbele a haverokkal. Dióhéjban ez a baj, szerencsére ismét csak felnőtt módon át tudtuk beszélni.

Ezzel egyetlen egy probléma van (különben az egész írásomnak nem lenne értelme :)), mégpedig az, hogy nem csak mi öregedtünk meg az évek alatt, de a barátok is - hisz ez az élet rendje, legalábbis én így gondolom. Azaz, a helyzet az, hogy az a baráti társaság, amire ő vágyik, akikkel a programokat akarja, mára már egyszerűen nem létezik. Egy része megházasodott, egy része több száz kilométerrel arrébb költözött, néhányan külföldön próbáltak szerencsét: nem engedném bő lére, csak szemléltetésképp annyit mondanék, hogy utoljára tavaly karácsonykor jött össze (említésre méltó hányada a bandának, akkor sem mindenki, közel sem). Egy szóval: én nagyon úgy látom, hogy egy olyan álmot kerget, ami valójában nincs is. És ez nem az ő hibája, egyszerűen ilyen az élet: ami működik egy társasággal 18-25 évesen, az már nem működik 30-35 évesen, mert házasság, gyerek, munkahely: jön az élet százhússzal. Amikor ezeket a problémákat elmondta, akkor persze előkerültek kicsit a régiek is (milyen programokra nem mentem el 8-9 éve), de nagyjából ennyi. Aztán mire a végére ért a mondandójának, úgy fejezte be, hogy tiszta hülyének érzi magát, mert ez az egész egy hülyeségnek hangzik, de nem tehet róla, mert őt egyszerűen ez bántja és ezt érzi, emiatt távolodott el. Most külön vagyunk, kapott-kért időt, hogy tisztuljon benne a dolog és megmondom őszintén, rettenetesen szenvedek, mert nekem ő a világom (ez nagyon nagy hiba, tudom, ha újrakezdhetném, ezt az egyetlen egy dolgot másképp csinálnám), a szerelmem, a barátom. De ha őszinte akarok lenni, ezzel nem nagyon tudok mit kezdeni. Azaz persze nagyon szívesen csinálok több programot (ha tudtam volna hogy neki ez ennyire hiányzik, akkor már rég így lenne, de nem mondta), de azt mondja, szerinte ez most nem megoldás. Szóval állok tanácstalanul, beszélünk minden nap (csak ő keres, én most nem keresem), közben megszakad a szívem. Hazudnék, ha azt mondanám hogy nem fordult meg a fejemben, hogy ennek köze lehet a harminchoz és valamiféle kapuzárási pánik (legalábbis az IS) közrejátszik, de nem tudom, ő se tudja. A legrosszabb az egészben pedig az, hogy bár én a világon mindennél jobban szeretem, ezt a helyzetet túl sokáig nem bírom elviselni, mert az eszem tudja, hogy ezzel hosszútávon csak magamnak okozok szenvedést. És ha most szétmegyünk, de bizonyos idő elteltével véletlenül rájönne, hogy valójában ez "csak" egy hullámvölgy volt, és túl van rajta, akkor sem hiszem, hogy lenne erőm megkockáztatni hogy esetleg újra megszakadjon a szívem. Szerintetek mit kellene tennem, egyáltalán kellene tennem valamit? Járt valaki hasonló cipőben, akinek van tanácsa? Köszönöm ha elolvastad. (és ha van bármi kérdésed, tedd fel nyugodtan)