Amennyiben még nem vagy 18 éves, a böngésződ Vissza gombja segítségével hagyd el az oldalt.
Hogyan tovább? (aránylag hosszú történet)
Nagyon kíváncsi vagyok a véleményetekre. Megpróbálom rövidre fogni amennyire lehet (de sajnos nem nagyon lehet), és igyekszem levenni a szemellenzőt és tárgyilagos maradni. Köszönöm ha végigolvasod és ha válaszolsz, hozzászólsz.
Szóval: párommal több, mint tíz éve együtt vagyunk, együtt is élünk. Ő (lány) nemrég töltötte a harmincat, én pár évvel idősebb vagyok. Mindig mindent meg tudtunk beszélni, ki-mit hogyan gondol-tervez és amolyan ketten a világ ellen módon zajlott a kapcsolatunk, jóban-rosszban. Sosem ordítoztunk, féltékenykedtünk, olvastunk bele a másik telefonjába, stb, stb, stb, ha probléma volt, megbeszéltük. Két hullámvölgy volt az évek alatt, egy "komolytalan" még az elején, és egy komolyabb jó pár éve. A gond akkor az volt, hogy ő sokkal több barátokkal pörgésre (nem diszkózásra kell gondolni, inkább összejövetelek, fesztiválozás, együtt balatoni hétvégék, ilyesmik) vágyott, mint én. (Sajnos) teljesen igaza volt, én ugyanis hajlamos voltam egyből nemet mondani ilyen programokra, még ha nem is gondoltam komolyan - és ebbe akkor egy kicsit belefáradt. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy amikor összejöttünk, én mentem utána (máshogy ez nem is lett volna lehetséges), így az én baráti társaságom lemorzsolódott. Ezért persze nem hibáztatom, hisz ezt tudtam előre, hogy így lesz, az élet ilyen, szétszéledtünk, én a páromat választottam (és ezzel egy új várost is). Így a barátokkal eljárás az ő baráti társaságát jelenti-jelentette, akiket amúgy nagyon szeretek, de ettől függetlenül nem az én fiatalkori társaságom. Lehet ez bután hangzik, de szerintem sokan értik mire gondolok. Emiatt akkor volt egy kis szünet (mondjuk 10 nap, már nem emlékszem pontosan), megbeszéltük, igyekeztem változtatni - noha akkor én elmondtam neki többször is (hálisten nagyon kulturált módon meg tudtuk beszélni a dolgokat, mint mindig), hogy ennek egyrészt a fent említettek az oka, másrészt az, hogy én idősebb vagyok: amikor annyi voltam, mint ő (akkor), még én is sokkal jobban vágytam a barátokra, mint most, évekkel később. Ezen akkor túllendültünk, éltük az életünket, összeköltöztünk. Terveztük a közös házat, nem sokára gyereket, aránylag tűrhetően keresek, minden évben kétszer nyaralunk, de mivel támogatást nem kapunk sehonnan, nehéz összehozni a nagyobb dolgokat (elsősorban a saját házra gondolok), de alakulóban van. Ez azonban úgy hiszem nem egyedi probléma :) Ezt a részt nem akarom túlzásba vinni, de muszáj róla legalább egy mondatot írnom: nekem ő a mindenem, az életemet odaadnám érte, az életem attól kerek, hogy ő a része. És az övé attól, hogy én az övé. Gondoltam én, nemrég azonban jött az első hidegzuhany. Betöltötte a harmincat és azzal együtt (rá pár napra kezdődően) egy csapásra megváltozott minden. Bezárkózott, szomorú lett, zavart. Hiába kértem, faggattam, hogy mi baja van (már régóta "tartott" ettől az évfordulótól, úgyhogy gondoltam az viselte meg ennyire), segítek, megoldjuk, mint mindent, nem mondta el mi nyomasztja. Így ment nagyjából 3 hétig - aztán leesett a tantusz. Ha az az ember, akivel eddig mindent meg tudtunk beszélni, nem mondja el mi baja, akkor az a baj nem lehet más... mint én. Aztán jött a második hidegzuhany, miután célzottan kérdeztem: tényleg így van. A probléma pedig az, hogy úgy érzi, hogy az utóbbi időben eltávolodott, leült a kapcsolatunk. Nem egy harmadik fél miatt, hanem... újra ugyanaz a probléma: rájött, hogy neki sokkal fontosabb a baráti társasággal együtt hülyülés, programok, mint nekem és sokkal fontosabb, mint ahogy ő azt eddig gondolta és mivel ez engem nem hajt, leült a kapcsolatunk. Szeret, de nem úgy ahogy eddig, most nem látja a közös jövőt együtt, a házasságot, a gyereket, és ha jönne a gyerek, akkor én még jobban elzárkóznék a barátoktól. Továbbá, hogy belőlem hiányzik a spontaneitás, nem szervezek csakúgy programot durrbele a haverokkal. Dióhéjban ez a baj, szerencsére ismét csak felnőtt módon át tudtuk beszélni.
Ezzel egyetlen egy probléma van (különben az egész írásomnak nem lenne értelme :)), mégpedig az, hogy nem csak mi öregedtünk meg az évek alatt, de a barátok is - hisz ez az élet rendje, legalábbis én így gondolom. Azaz, a helyzet az, hogy az a baráti társaság, amire ő vágyik, akikkel a programokat akarja, mára már egyszerűen nem létezik. Egy része megházasodott, egy része több száz kilométerrel arrébb költözött, néhányan külföldön próbáltak szerencsét: nem engedném bő lére, csak szemléltetésképp annyit mondanék, hogy utoljára tavaly karácsonykor jött össze (említésre méltó hányada a bandának, akkor sem mindenki, közel sem). Egy szóval: én nagyon úgy látom, hogy egy olyan álmot kerget, ami valójában nincs is. És ez nem az ő hibája, egyszerűen ilyen az élet: ami működik egy társasággal 18-25 évesen, az már nem működik 30-35 évesen, mert házasság, gyerek, munkahely: jön az élet százhússzal. Amikor ezeket a problémákat elmondta, akkor persze előkerültek kicsit a régiek is (milyen programokra nem mentem el 8-9 éve), de nagyjából ennyi. Aztán mire a végére ért a mondandójának, úgy fejezte be, hogy tiszta hülyének érzi magát, mert ez az egész egy hülyeségnek hangzik, de nem tehet róla, mert őt egyszerűen ez bántja és ezt érzi, emiatt távolodott el. Most külön vagyunk, kapott-kért időt, hogy tisztuljon benne a dolog és megmondom őszintén, rettenetesen szenvedek, mert nekem ő a világom (ez nagyon nagy hiba, tudom, ha újrakezdhetném, ezt az egyetlen egy dolgot másképp csinálnám), a szerelmem, a barátom. De ha őszinte akarok lenni, ezzel nem nagyon tudok mit kezdeni. Azaz persze nagyon szívesen csinálok több programot (ha tudtam volna hogy neki ez ennyire hiányzik, akkor már rég így lenne, de nem mondta), de azt mondja, szerinte ez most nem megoldás. Szóval állok tanácstalanul, beszélünk minden nap (csak ő keres, én most nem keresem), közben megszakad a szívem. Hazudnék, ha azt mondanám hogy nem fordult meg a fejemben, hogy ennek köze lehet a harminchoz és valamiféle kapuzárási pánik (legalábbis az IS) közrejátszik, de nem tudom, ő se tudja. A legrosszabb az egészben pedig az, hogy bár én a világon mindennél jobban szeretem, ezt a helyzetet túl sokáig nem bírom elviselni, mert az eszem tudja, hogy ezzel hosszútávon csak magamnak okozok szenvedést. És ha most szétmegyünk, de bizonyos idő elteltével véletlenül rájönne, hogy valójában ez "csak" egy hullámvölgy volt, és túl van rajta, akkor sem hiszem, hogy lenne erőm megkockáztatni hogy esetleg újra megszakadjon a szívem. Szerintetek mit kellene tennem, egyáltalán kellene tennem valamit? Járt valaki hasonló cipőben, akinek van tanácsa? Köszönöm ha elolvastad. (és ha van bármi kérdésed, tedd fel nyugodtan)
válasza:
válasza:Szia
1. Már várom a 'szakítsá' vele me' nem szeret kommenteket'
2. Nagyon korrektül és nagyon jól látod a kapcsolatodat. Valószínűleg ezért is vagytok ilyen rég óta együtt. Ez ma egyáltalán nem jellemző, az emberek nagyon nagy része csak van a kapcsolataiban, de érteni és megérteni az adott szakaszokat nem tudja (ez részben szocializációtól, részben érzelmi intelligenciától függ). Számomra az is meglepő, hogy mindezt ráadásul úgy teszed, hogy nem is volt más tapasztalatod... Tényleg csak gratulálni tudok ehhez!
3. Igazából te magad is tudod, hogy mi történik, inkább csak megerősítést vársz, hogy jó-e a gondolatod. Szerintem jó. Az első kulcsgondolat a kapuzárási pánik! Van ilyen, bizony van. Az életünk, főleg a nagy technológiai fejlődésnek köszönhetően most változik és olyan új jelenségek jönnek mint pl. az életközi vagy inkább gyermekkori kapuzárási pánik. De írhatnám a nemi szerepek felcserélődését (lány udvarol fiúnak, fiú fogadja az udvarlást -> aminek következménye a szingli kultúra, a metroszexualitás, a férfias nők..stb), a gyorsabb információ áramlás miatti 'mindig van jobb' effektust (amikor egy pár azért szakít, vagy még össze sem jön mert Tinderen jobbra húzva újabb, még tökéletesebbnek látszó személy kerül képbe -> ez mint egy drog, sok amúgy jól működő kapcsolatot megfertőz), kitolódó életkori határok miatt a későn érés (ez gondolom ismert fogalom, hisz ma már 30 évesen sem gáz egyetemen tanulni).
Szerintem az életközi kapuzárási pánik is ez. Ott a FB/Insta/Twitter/Tinder/Snapchat..stb ahol töményen kapjuk a vadabbnál vadabb életek lenyomatait amitől akarva-akaratlanul is megszületik a fejünkben a 'lemaradunk valamiről' érzés. Elindul a folyamat, görcsös követése egy olyan érzésnek ami valójában csak a mi fejünkben születik meg azaz, hogy ha barátokkal vagyok többet, eljárok ilyen-olyan programokra akkor kielégülhetek. Aztán a valóság és a biológia persze felül írja ezt de ez egy más kérdés. Személyesen is volt részem ilyen kapcsolatban ahol az ex 4 év után lépett le, szinte órák alatt, mert kapuzárási pánikja lett (előtte lettek új barátok/hobbi/munkahely/munkahelyi barátok..stb és neki ilyen nem volt előtte, csak én).
Ami viszont ismert már a kapcsolatokból az az, hogy minden kapcsolatnak négy szakasza van. Ezek úgy váltakozhatnak mint a tenger két hulláma (az egyik te vagy, a másik a párod). Hol az egyik hullám van fent, hol a másik, hol mindkettő.
Az első szakasz a szerelem szakasza. Ezt nem kell különösebben bemutatni. Egy torz agyi állapot ami egyben a legveszélyesebb egy kapcsolatban. Nem megyek bele, nem fontos most úgy sem...
A második szakasz a csiszolódás, alkudozás szakasza. Itt már csökken a szerelem érzése, a torz látást felváltja egy realistább nézőpont. Ennek köszönhetően észrevesszük a másik különbségét a mi ideálunkhoz képest. Itt indul aztán az alku, hogy legyél ilyen meg olyan (csináld meg ezt meg azt). Itt kezdődnek az első viták amik valójában csiszolódások.
Ha ezt sikeresen túléltétek akkor jön a harmadik szakasz, a leválás. Itt megnyugszol picit és el szeretnél távolodni a párodtól. Szeretnél a barátokkal lenni, szeretnél önálló lenni, szeretnél hobbikat csinálni, magaddal foglalkozni. Egy kapcsolatban a legtöbb szakítás igazából itt jön! Ezt nem éli túl sok kapcsolat mert nagyon nagy fokú tolerancia kell hozzá ami egy olyan embernél aki nem ebben a szakaszban van, nem nagyon szokott lenni. Most képzeld el, hogy a párod ebben a szakaszban tart, te pedig még csak a másodikban. Az mekkora súrlódás, hogy te erőlteted neki, hogy veled foglalkozzon, ő meg azt szeretné, hogy hagyd békén egy kicsit....
Ha ezt is túléltétek akkor jön a visszatérés szakasza amikor újra szerelmes lesz a másik, újra többet foglalkozik a párjával. Ennek az az oka, hogy itt már tudja az ember, hogy önálló maradhat melletted ezért ha akar melletted van, ha akar akkor pedig magával foglalkozhat.
----
De menjünk egy picit vissza hozzátok. 10 év nagyon sok idő, abba bele lehet fáradni... eddig nagyon jól menedzseltétek magatokat viszont azt tudnotok kell, hogy minden kapcsolat része az ilyen szakasz is. Van egy mondás: minden kapcsolatban ott a szakítás, van amikor csak 10 percre, van amikor 1 napra és van amikor 3 hónapra. Minden percben, amikor vita van és nem akarjuk a másikat látni dühünkben, valójában szakítunk. Így nézve is tök normális ami nálatok történik.
Én a helyedben nem temetnék amúgy semmit. 10 éves köteléket nem lehet feloldani így, ahogy azt sem lehet remélni, hogy 10 éven át ugyanolyan konstans érzéseid lesznek a másik iránt mint az elején. Nincs ilyen, hogy örök szerelem. Sem kémiailag/biológiailag nem lehetséges, sem elméleti szinten.
Nagyon helyesen látod azt is, hogy a ti kapcsolatotok összeolvadó kapcsolat és nem szimbiózis. Ez hiba, ezt is jól látod. Nem azért mert érzelmeid vannak, hanem azért mert önmagad ölted meg a kapcsolatotok alatt... Ő ezt nem akarta, hisz azért akar leválni rólad, míg te pont ezt akarod és ezért nem akarsz programokat. Tehát az alap rossz mert önmagad feladni, még férfiként sem szabad. Lehet ő sem problémázna sokat, ha neked is lennének barátaid, eljárnál ide-oda (meccsekre, moziba, sörözni..stb), hogy ne legyen bűntudata amikor eszébe jut, hogy ő ennél többre vágyna (azaz nem összeolvadó kapcsolatot akar hanem szimbiózist). Neki van egy önálló oldala is, ami neked elveszett és szerintem ez az alap konfliktus. Látom, hogy legitimálni akarod a gondolataid, hisz több mondaton át magyarázod azt, hogy azért nem barátkozol mert mindenki megöregszik meg amúgy sem fenntartható ez..stb stb.
Én is beleestem ebbe a hibába, nekem már sem élettársam, sem barátaim nincsenek szóval ne kövesd el ezt a hibát te is ): Picit gondolkozz el azon, hogy mit is akarna a párod pontosan. Önálló, nem monoton életet? A nőknél ez tök normális igény (csak nálunk, fasziknál van ezzel probléma). Legyél partner benne, engedd meg neki, hogy ne legyen bűntudata miattad, hogy ő erre vágyik.
És ha teheted, barátkozz... :)
Köszönöm :) Gyorsan bele is vágok: megdöbbentő mennyire jól belelátsz azokba a sorokba, amiket le sem írtam. Őszintén szólva nem mertem, mert már így is iszonyat hosszú lett. Szóval igen, tökéletesen jól mondod: ez is felmerült a megbeszélés közben, ő szeretné, ha lennének barátaim, nem csak ő, mert őt ez nyomasztja, neki ez "teher" (nem rosszból mondta, ezért a macskaköröm), hogy nekem csak ő van. Sajnos harminc fölött az igazi barátkozás nem olyan egyszerű, pláne, hogy én otthonról dolgozom. Ezt is átrágtuk, szívem szerint én is dolgoznék inkább közösségben -tényleg ez az igazság-, viszont azzal fele ennyit sem keresnék. Durva mérleg ez, de sajnos arra billent, hogy egyelőre az anyagiakra nagyobb szükség van, mint munkatársakra, és a munkahelyről esetleg barátokra.
Szerencsére ezt is át tudtuk beszélni: ugyanis az igazság az, hogy nem véletlen írtam, hogy ő olyan álmot kerget, ami tulajdonképpen nincs. Ugyanis ha őszinte akarok lenni, akkor neki sincsenek barátai. Egy munkatársnője van, akivel most tök jóban vannak, de nem egy világ ők ketten, ráadásul a csaj most pasizott be, már az összeköltözést tervezik falun, szóval hamarosan ő is kiszáll a képből - és épp erről beszéltem neki is, hogy ilyen az élet. Ő is elmegy majd a párjával, nem azt fogja nézni, hogy itt hagyom a barátnőmet. De tudom, hogy ezek nagyon nehéz dolgok és az élet szemét. Ő pedig megijedt a gondolattól, hogy ahogy telnek egyre inkább az évek, úgy lesz ez egyre szűkebb és egyre inkább csak a pár két tagja marad egymásnak. Pedig szerintem általában ilyen az élet, ez a rendje. Ez nem azt jelenti, hogy nem lehet a barátokkal leruccanni az Adriára ha sikerül összehozni, vagy grillezni egy jót, szó sincs róla. De végeredményképp igen, ketten maradnak egymásnak. És ez az én olvasatomban, életszemléletemben, így is van jól. Az övében jelenleg úgy érzem, hogy nem. Csak hogy ez nem az ő döntése - és ez szerintem nagyon nem realizálódott benne. Attól hogy ő úgy képzeli a harmincas-negyvenes éveit, hogy ott heti rendszerességgel a baráti programoké a főszerep, jó eséllyel a barátok nem így fogják gondolni. Egyedül pedig nagyon nehéz ezt összehozni.
Viszont eszem ágában sincs "ráerőltetni" magam emiatt. Annál sokkal jobban szeretem. Nem tudom érthető-e hogy gondolom ezt a mondatot, remélem igen.
A másik, amiről beszéltünk, de nem írtam le, viszont fontos lehet: a szerelem.
Egy picit ő most -úgy látom- megijedt attól, hogy elmúlt a lángolás, hogy már nem érzi, így felmerült a kérdés, hogy mi a helyzet nálam. Őszinte voltam, teljesen őszinte, mert szerintem csak ez célravezető. Szóval megmondtam, hogy nem, én se vagyok szerelmes. Ezt jól átgondoltam az előző napokban, volt rá időm. Mert szerintem senki, azaz senki nem lehet szerelmes 10 évig (de 5 évig sem). Viszont -és ezt is mondtam neki-, ez nálam nem egy negatív dolog. Nem rossz hír. Nem probléma. Én ugyanis sokkal többre becsülöm azt a szeretetet, ami a szerelem helyébe lépett. És igen, időszakonként visszatér a lángolás, persze. De a rózsaszín köd helyébe egy olyan szeretet, kötődés lépett, amit én (!) semmilyen lángolásért nem cserélnék el. De ez csak én vagyok, az még kevés egy kapcsolatban, pont egyel kevesebb.
Nem tudom bármennyire fontos-e, de az még hozzátartozik az igazsághoz, hogy nálunk sosem volt kérdés, hogy elmehet-e a barátnőivel, elugorhat-e a kedvenc fesztiváljára ésatöbbi. Még csak kérdés szinten sem merült fel, oda ment, azt csinált, amit akar, amikor akart. Mint ez most kiderült, a hiba az volt, hogy nem mentem vele - és hogy őszinte legyek, itt egy picit bánt, hogy ő ezt nem mondta. De legyünk őszinték (én igyekszem iszonyatosan az lenni magammal az elmúlt időszakban): ha a munkatársnőivel elmegy a barátnőd dumcsizni, (és nem mondja, hogy ugyanmár, gyere velem, mert a többieknek se megy a párja), akkor alapvetően én, mint férfi, nem érzem, hogy mennem kellene. Mert nem. Mert az az ő estéje, nem vagyunk összenőve. (és ezért nagyon hálás is volt, ezt számtalanszor hangoztatta az évek alatt).
Amúgy az egyetlen dolog, ahova tényleg nem szívesen megyek (és ezek után sem) az a fesztivál. Attól kiver a hideg veríték (minden tekintetben), ez a jövőben sem lenne másképp, ebből nem tudok engedni. De ez évente 3 nap.
Barátkoznék én, eddig se azon múlott :) Csak a meló a gép elé köt (virtuális barátokból van néhány, na de az nem ugyanaz), nem mozgok olyan körökben, ahol igaz barátokat gyűjthetnék, pedig ha őszinte akarok lenni, hiányzik. De majd igyekszem tenni ellene (eljárok edzeni, hasonló apró gondolatok, tervek vannak a fejemben), de nem lesz könnyű.
"Picit gondolkozz el azon, hogy mit is akarna a párod pontosan. Önálló, nem monoton életet? A nőknél ez tök normális igény (csak nálunk, fasziknál van ezzel probléma). Legyél partner benne, engedd meg neki, hogy ne legyen bűntudata miattad, hogy ő erre vágyik. "
ez lemaradt. Szóval ő arra vágyik, hogy a baráti társaságos élményeket, hülyüléseket együtt éljük meg, ne ő egyedül és az is bántja, hogy a múltban sok ilyet egyedül élt meg. A többit már leírtam :) (hogy ezzel nehéz kezdeni valamit illetve javítani rajta, mert nincs baráti társaság már, ahol ezt abszolválni lehetne)
válasza:Nos, azt látom, hogy kellő mélységben látod az érzéseidet/kapcsolatodat illetve erős empatikus képességed van mert a párod állapotát is tudod értelmezni. Csak gratulálni tudok ehhez mert nem viccelek, baromi ritka az ilyen típusú ember. Belőled válhatna pl jó pszichológus.
De nem offolok, kezdjük a szerelemmel. Ez pontosan úgy van ahogy írtad, konstans nem fenntartható állapot mert lényegében évtizedet nem lehet bedrogozva leélni (ugye a dopamin, oxitocin, szerotonin hármasról van szó). Főleg úgy, hogy ezektől az anyagoktól még a valóságérzetünk is megszűnik (toljál egy-két héten át MDMA-t és érteni fogod, hogy mit jelent ez a beállt állapot). A szerelem igazából csak a kapcsolat megerősítéséhez kell. Ahhoz, hogy akarjuk a másikat magunk mellett tartani akkor is amikor már nem kap az agyunk ezekből az anyagokból. Lényegében az alaphoz kell, bár egyáltalán nem feltétele egy kapcsolatnak sem. Sőt az is normális, hogy ha később jön csak az érzése vagy ahogy az is amit már írtam a hullámokról. Szerelmesnek lenni baromi jó, baromi rossz, baromi felesleges. De az biztos, hogy az teljesen normális ha csak időszakosan érezzük. Ezt a pároddal is tudatosítani kéne...
Az életben minden egyensúlyra törekszik. A kapcsolatok is. Ha a párod barátokat akar akkor ott is van egy ok amit ezzel akar kompenzálni. Minden ilyen kompenzációs vágy mögött két mélységű ok van. Alap szinten az amit látsz/hallasz tőle, hogy ő barátokat akar. Aztán vagy egy mélyebb oka is ennek, ami sokszor a gyermekkorig megy vissza és talán nem is a barátokról szól (teszem azt, rossz minta a szülőktől ahol anya és apa 30 körül vált mondjuk el, amitől ő fél felelősséget vállalni az életéért mert tudja, most már vége a gyermekkorának és ő is eléri azt a kort/szintet (gyerek, házasság..bármi felelősségteljesebb dolog) ahol a szülőknek sem ment... -> de mondom ez csak egy példa).
Az, hogy azt írod, hogy bűntudata van, az egy tökéletes helyzete annak, hogy valójában vágyik valami másra is amitől jelenleg te fosztod meg. A vágyak kontra elérhető javak harcából szinte mindig a vágyak győznek. Arra gondolok, hogy amit most írsz arról, hogy ez az élet rendje, valójában számára nem értékelhető információ mert nem tud viszonyítani. Itt szokták azt mondani, hogy vesztenie kell ahhoz, hogy észrevegye, hogy mije van. Ezért a vágy erősebb lesz mert nem tudja, hogy most mije van. Ő azt érzi most, hogy mások vagytok. Vagyis még nem biztos, hogy így megfogalmazódott ez benne, de hamarosan megszületik a kérdés: mi összeillünk? És ahogy írtam, a vágyak erős ingerek így a válasz könnyen lehet az, hogy nem...
Amit tehetsz az az, hogy nyitsz, mert jelenleg te zártad be magad. A fesztiválos dolgot megértem, de hidd el, ha szakítotok és két hónap múlva otthon ülsz egyedül, eszedbe fog jutni, hogy 100 fesztiválra is elmennél vele, ha még egyszer egymáshoz szólhatnátok. És itt te is ugyanolyan vagy mint ő, azaz lehet te sem látod, hogy mid van.
A mostani szitu egy ultimátum, egy jelzés és nem érzem azt, hogy te ebben partner akarnál lenni. Én nem cseszném el itt, mostani fejjel szóval elég a magyarázkodásból, a hülye kifogásokból és tessék bulizni menni, tessék haverkodni, ha akarsz velem sörözhetsz (már ha pesti vagy), tessék a csajoddal eljárni... hidd el, ha megkapja amit akar már nem fog neki kelleni és le fog lassulni. Legyél partner ebben a szakaszában is a kapcsolatotoknak, mert csak így léphettek tovább a következő szintre.
megint csak maximálisan jól látod a dolgot (sőt a sörben is benne lennék nagyon szívesen), és hidd el, elmennék én egy egész hónap szigetre is mosolyogva, nem kell ahhoz két hónap magány, ezt már most is tudom.
Egy dologban van egy pici tévedésed: itt most (még?) nem tartunk az ultimátumnál. Most külön vagyunk, azt az ultimátumot még csak most fogalmazhatja meg magában - vagy helyette úgy dönt, hogy nem ad ultimátumot se.
Ez esetben elmondhatatlanul csalódott lennék, mert nem köntörfalaztam egy percig sem, tényleg ez és ennyi történt. Ha ez véget vet egy 10 éves kapcsolatnak úgy, hogy nem próbálunk meg tenni érte, az nagyon elszomorítana (több szempontból is, elsőként miatta, másodsorban pedig azért, mert ezek után nagyon nehéz lenne bárkiben megbíznom, hisz ha ő ilyen "könnyen" elengedi a kapcsolatunkat ennyi idő után, akkor másoktól se várhatok többet - ez pedig kétségbeejtő. Nem azért, mert mindenáron együtt kell megöregedni, hanem azért, mert egy kapcsolatért tenni kell és ha (!) utána sem megy, akkor új életet kell kezdeni. De ha az első gödörnél menekülünk, akkor soha nem lesz tartós kapcsolat)
és igen, ha megkapom az ultimátumot, akkor mehet a buli, eljárás, sörözés. És elsősorban azért, mert ez nekem valójában nem esik nehezemre és jól érzem magam az esetek 99 százalékában.
válasza:Ne érts félre de a válaszaidból én azt érzem, hogy el szeretnéd követni azt a hibát amit a gyermeki agy szokott elkövetni. A gyermeki agy felel a sértődésért, a másikra várásért meg még sok olyan felesleges 'hisztiért' ami a birtoklással függ össze.
Összefoglalom: arra vársz, hogy a barátnőd tegyen meg valamit miközben neki van problémája veled? Nem tudom, de érzed ebben a logikai hibát? Problémája van, de ő lépjen/oldja meg? Szerintem tök egyszerű a képlet: add meg neki amire vágyik és nem fog erre vágyni utána. Ezt mind abból vontam csak le, hogy egy válaszodban sem írtad azt, hogy meg szeretnéd neki adni azt amire vágyik, csak megmagyaráztad, hogy az miért rossz/hülyeség.
Én első gödörnek ezt nem nevezném hisz volt már sok más problémás szakaszotok. Ez csak egy újabb állomás.
Ahogy az ultimátum résszel sem értek egyet, hisz azzal, hogy elmondta, mi a baja, megadta már az ultimátumot. Ismered a lapokat és neked kell lépned. Lehet tudatosan nem mondta ki, de hidd el nekem, nem akarod hallani azt a mondatod, hogy 'szerintem mi nem illünk össze'.
öööö, nem gondolnám, hogy ez a helyzet (de maximálisan értem mire gondolsz, én ezt a vásári hasonlattal szoktam leírni, amikor a kisgyerek nem kapja meg a pisztolyt amit kinézett a búcsúsnál, és annyira megsértődik ezen, hogy már akkor sem kell neki, amikor a szülei végül megvennék)
Az én első reakcióm az volt, amikor kiderült hogy mi a helyzet, hogy változtatok, megyünk, megoldjuk.
Lehet, hogy elsiklottál felette: tehát én elmentem hozzá beszélni, (nem vagyunk most egy városban sem) és mikor végeztünk, azt kérte, hogy a hétre menjek haza, erre a pár napra szüksége van egyedül hogy átgondolja, leülepedjen benne.
Tehát itt nincs semmiféle sértődöttség, szó sincs róla. Ha rajtam múlna, holnap már mennénk koncertre, sörözni. De egyelőre az a kérdés, hogy amikor hétvégén hazajön és találkozunk, akkor mi lesz a leülepedés eredménye. Ez már nem rajtam múlik.
válasza:Hát ezeket nem írtad :)
Szerintem tök egyértelmű. Hadd gondolkozzon, hagyjad csak. Mindenkinek jár egy kis magány, amúgy is.
Mivel tudod, hogy mit kell tenned, mi a cél így nagyon tanácsot sem lehet adni neked. Teljesen képbe vagy ezzel, csak gondolom sza* várni és malmozni azon, hogy most miért is van ez. De ne aggódj, a nőknél ez tök normális mert ők több síkon, több mélységben látnak egy kapcsolatot így olyan aspektusokat is néznek amiket egy férfi nem. Egyenlőre hagyd szerintem, hadd agyaljon egy picit. Nem hiszem, hogy aggódnod kéne mert 10 évet senki nem rúg fel ilyen dolgokért.
válasza:Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!