Hogyan tehetném magam túl ezen végre?

Két héttel ezelőtt szakított velem a párom, amit azóta sem tudok feldolgozni. Tudom, nem sok idő, de mintha napról napra rosszabb lenne a helyzet. Egyik napról a másikra szakított velem, mondvacsinált indokokra hivatkozva. Majd kiderült, hogy más nő körül járnak a gondolatai, meg amúgy sem képzeli el már velem a jövőjét. (Holott előtte még kb 2 nappal az esküvőről, gyerekről, ilyesmiről beszéltünk) Egyébként ezt akkor nem mondta el, csak miután 1 hét után írtam neki, hogy igazán megmondhatná már a valódi indokot, mert én így nem tudok túllépni. Egy ideig jobban is voltam, de most megint csak ő jár a gondolataimban 0-24, meg az, hogy mikor jön rá, hogy rosszul döntött és felhív vagy valami. Több, mint 3 évig voltunk együtt és 2 évet együtt is éltünk. Úgy éreztem ő a másik felem, soha senkivel nem értettem meg ennyire magam és ennyi idő után is szerelmes vagyok belé. Tudni kell az egészről, hogy ő szeretett belém és nagyon kitartóan udvarolt, mert én nehezen adtam magam. Aztán megismertem, beleszerettem én is és már régóta a jövőnket terveztük együtt... Nem értem mi most ez a bekattanás nála, mikor semmi gond nem volt a párkapcsolatunkkal az utóbbi időben, meg ha valamikor volt is, felnőtt emberek módjára meg tudtuk beszélni. Ezért nem értem, hogy miért nem szólt erről, hogy most gondjaink vannak. Mivel észre venni nem vehettem, mert ugyanúgy viselkedett, mint addig... Ennek ellenére még haragudni sem tudok rá, pedig tőle vártam volna legkevésbé, hogy ilyet tesz egyszer velem. Olyat csalódtam, hogy nem tudom, valaha meg tudok-e bízni valakiben. Én mindent megtettem érte is és a kapcsolatunkért is, valamint elég sok kompromisszumot kötöttem. Természetesen ez fordítva is így volt, sőt még ő talán többet is tett értem, főleg régebben. A kapcsolat első másfél évében sok problémáink volt (rajtunk kívül állók), de mindent megoldottunk együtt. Hogyan tudnék túllépni rajta, ha úgy éreztem és most is úgy érzem, hogy ő az igazi? Annyira szeretettük egymást, igazi társak voltunk... Még sokszor ismeretlenek is mondták, hogy olyan jó ránk nézni, árad belőlünk, hogy mennyire szeretjük és tiszteljük egymást. Úgy érzem, hogy ez egy hirtelen döntés volt számára, és meg fogja bánni (vagy talán már meg is bánta), de nem fog keresni, mert nem akar felkavarni... Lehet hülyeség, de még mindig érzem, hogy szeret és nem akarná megtenni azt velem, hogy így tönkretett a szakítással, aztán pedig visszajön hozzám. Gondolkodtam, hogy lehet nekem kellene keresnem, de én meg így is eléggé padlón vagyok, nem kell az esetleges elutasítás (meg sajnos eléggé büszke is vagyok). Így is én írtam rá egy hét után, ezzel is túlléptem a határaimat. Pedig annyira hiányzik, hiszen minden időnket együtt töltöttük, most pedig már két hete egy beszélgetésen kívül semmit nem kommunikáltunk. Olyan, mintha meghalt volna, nem tudok róla semmit...

Ha valaki végigolvasta a kisregényt, akkor köszönöm. Ha valaki tud érdemi tanácsot adni azt szívesen veszem.

23/N