Nektek is ugy tunik a nok jobban viselik a szakitast? Elsosorban hosszu kapcsolat utan.

-Vannak akik ugyebár teljesen összetörnek, és minden látszik rajtuk. Le se tudják tagadni, hogy rosszul esett nekik.

-Vannak olyanok, akik otthon kisírják a szemüket, de a külvilág felé azt mutatják, hogy erősek, és nem látszik rajtuk.

-Vannak olyanok akik nem igazán gondolják komolyan a másikat így egyértelműen a szakítás sem okoz különösebben gondot nekik. (sajnos szerintem ilyen egyre több van)

Nem viselik jobban a szakítást, csak más a feldolgozás menete.

Magamat, és még sok ismerőst alapul véve.. Ha sínylődik a kapcsolat, akkor igyekszünk helyrehozni. Csak akkor szakítunk, ha már semmi értelmét nem látjuk. Ahhoz hogy erre a pontra jussunk, fel kell dolgoznunk azt, hogy vége. Szakítás után pedig nyilván szar, de miután ez egy megfontolt lépés volt, amit gyakorlatilag már feldolgoztunk, és végtelenszer meggyászoltunk, ezért hamar rendbejövünk.

A férfi ismerősöknél meg azt láttam, hogy szakítanak még mielőtt ezt igazán átgondolták volna. Nem harcoltak a végsőkig, így aztán nem is volt olyan hosszú a feldolgozás folyamata. Aztán ebből szokott az lenni, hogy mégis bánja, próbáljuk meg, stb, de a hülye qrva máris összejött mással.

Ez pedig a másik dolog egyébként. Mivel mi eljutunk arra a pontra, hogy ez menthetetlen, ezért a végefele, ahogy elfogadjuk a dolgot, már mások figyelmét is észrevesszük. A törődés, figyelem, kedvesség..erre ebben a pontban szükségünk van.

Így aztán vége a kapcsolatnak, és hopp, máris ott a másik.

Hiszen még kapcsolaton belül elfogadtuk a dolog végét, és közben már van más, aki meghallgat és foglalkozik velünk.

Szerintem ez ennyire egyszerű.

Ettől egy nő sem lesz qrva, csak máshogy dolgozzuk fel. Én nem tudok kilépni egy kapcsolatból, csak akkor, ha már tényleg képes vagyok kimondani a végét. Ha pedig képes vagyok kimondani, utána már a gyászom nem tart sokáig, hiszen meggyászoltam hamarabb.

Szerintem a legtöbb nő... inkább kislány. Szóval nem igazán veszik komolyan az emberi kapcsolatokat. Gondoljunk csak bele, hogy mennyi igazi nő-nő barátság van? Olyan mint a férfiak közt mondjuk gyerekkortól. Hogy történjék bármi, mi mindig összetartunk évtizedek után is és nem sértődünk meg minden apróságon. Nőknél én ilyet még soha nem láttam. Ugyanez jellemző a párkapcsolatokra.

Minden szaron besértődnek, hiú ábrándjaik vannak. Nem számít semmi csak a szépség, a divat meg amit a média épp diktál. Félvállról lepattintják ha valaki valami apróság miatt nem jön be és még büszkék is rá, hogy ők dobták a másikat és nem fordítva. Másnap már mással jár. Ez egyre jellemzőbb.

Tudom, hogy nem csak ez létezik de főleg a városokban már nagyon nagy mértéket öltött. Ott olyan furcsa felfogások is vannak néha amin én, mint vidéki eléggé el tudok csodálkozni. Az a helyzet, hogy ez a világ eléggé félresiklott és nem tudom mi mentheti meg. Az ember, az érzések és az életek már szinte semmit nem számítanak. Hangsúlyozom, van kivétel. De egyre ritkábban.

F

#5 "Még soha életemben nem engedett olyan közel magához egy nő, hogy ne csak felszínes benyomások alapján tudjak képet alkotni a női kapcsolatrendszerekről. Mivel az általam ismert nők általában nem bánnak velem olyan szintű tisztelettel, ahogy szerintem én azt megérdemelném, kezdek rájönni, hogy elégtétellel tölt el, mikor leszólhatom a női nem intelligenciáját/szokásait/viselkedését."

Amúgy nem tudom, kérdező, volt már könnyebb és nehezebb szakításom is. Gondolom helyzetfüggő, hogy melyik felet viseli meg jobban.

Igen!! Annyira vártam már egy ilyen kérdést!

Két hosszú kapcsolatom volt, és az érzelmi éretlenség kizárva, mert alapból nem jönnék össze olyan lánnyal, aki belül kislány még.

Az első tartott két és fél évig. Én szakítottam (többek közt beteges féltékenység miatt), majd rá két hétre lett valakije. Igaz, nekem is, de én nem bőgtem végig az utolsó napot, és nem mondtam (500x) hogy nem tudom mi lesz nélküle, nem fogom túlélni, tönkreteszi az életem stb.

A második kb. 9 hónapig, szintén én szakítottam (többek közt amiatt, mert lehetetlen volt a hisztirohamaival együtt élni, + hazugságok, érzelmi zsarolás stb.) Sírt, térden állva könyörgött, egész éjjel azt hallgattam, hogy ő most megszűnik létezni, nem tudja mi lesz vele, képtelen feldolgozni, stb. 1 hónapon belül szétrakta a lábát másnak, én utána azért kissé több ideig nem tudtam szexelni.

Komoly, intelligens, érett lányokról, nőkről van szó, akik a mindennapi életben valószínűleg megtetszenének az itt válaszolóknak. Sokkolt, hogy mennyire hamar túl tudják tenni magukat ahhoz képest, amilyen érzelmeket kivált belőlük maga a szakítás. Ilyenkor azért elgondolkodik az ember, hogy ezek vajon nem is voltak valódi érzelmek? Vajon, ha 1-2 héttel tovább várok, ők dobnak ki, mint macskát sz*rni? Furcsa dolgok ezek.

21/F

Amikor már mindent megpróbáltam hogy helyre hozzam a házasságunkat és nem ment a dolog, előbb érzelmileg lezártam magamban majd szakítottam. Én a házasságunk utolsó éveiben rengeteget sírdogáltam és tudtam hogy vége, csak erőt kellett gyűjtenem, hogy ki tudjam mondani és így a szakítás felszabadulással járt.

Az exem aki semmit sem volt hajlandó tenni a kapcsolat megjavítása érdekében későn kapott észbe, őt jobban megviselte. Pedig érzelmileg ő hidegült el tőlem, ő ácsingózott más nők után, ő zárkózott be a kis szobába számítógépezni ahelyett, hogy a családjával törődött volna és ő nyavalygott állandóan hogy nem boldog. És mégis ő szenvedett a válás után, én gond nélkül léptem tovább.

De hangsúlyozom, a házasságon belül évekig "gyászoltam" a végét és csak akkor adtam fel amikor már nem volt remény. És ha nincs remény az ember a szakítástól felszabadul.

Tehát nem lehet ítélkezni, mert egyfelől nem látsz bele a kapcsolatukba, másfelől fontos információ, hogy ki szakít, mennyi küzdelem után szakít, volt-e megcsalás, hogyan viselkedett vele a párja a kapcsolatban stb. Csak így nemek alapján kijelenteni valamit általánosítás és teljesen értelmetlen

Pontosan ugyanaz történt velem is és az egyik exemmel is, amit #9 leírt.

#4