Szakítás után, hogyan és merre?

Egy kicsit nehezemre esik beszélni erről... Nagyjából az a helyzet, hogy megtaláltam "életem párját". Hasonló gondolkodásmód, hasonló világnézet és hobbik. Ráadásul csak egy köpésnyire lakunk egymástól. Mégis úgy történt hogy szétmentünk. Ennek több oka is volt:

1. Mindketten a szülőknél lakunk. Az országban uralkodó jelenlegi állapotok miatt nagyon nehezen találni munkát. Ha talál is az ember, abból is nagyon nehéz megélni (nem kell részleteznem, sokan tudják, miről beszélek). Emiatt sajnos nehéz lenne az albérlet fizetése. Ha mégis összejönne, az is csak nagy nélkülözések árán lenne megvalósítható, úgy hogy esély nem lenne saját házra gyűjteni. Hitelről szó sem lehet! Úgy pedig nem lehet élni, hogy éhbérért dolgozik az ember albérletből albérletbe vándorolva!

2. Nincs teljesen önálló életünk - a család jelentősen befolyásolja ezt. Emiatt egyikünk sem tud kiteljesedni. A családi állapotok nálam borzalmasak, ezért az exem nem is nagyon akart hozzánk jönni. Az ő szülei pedig nem túl elnézőek, emiatt pedig nekem adódtak kellemetlenségeim.

3. Az exem elég önfejű és néha önző is volt. Ez azt jelenti, hogy nem mindig volt tekintettel a másik érzéseire, vagy egyszerűen nem tudta beleélni magát, hogy a másik mit érezhet és mit gondol. Ellenben én mindent igyekeztem megtenni, lenyelni és elfogadni. Míg ő elmondott mindennek, én igyekeztem tartani a számat, nehogy megbántsam. Mivel alapvetően hiányzott belőle az alázatosság, az önkritika és az empátia, ezért a személyiségének volt egy elég kiállhatatlan része.

4. A helyzet az - és itt a lényeg - hogy rajta kívül nem tudnék mást szeretni, még a hibái ellenére sem. Én egy elég hányattatott gyerekorral rendelkezem. Az életemben nem játszottak túl nagy szerepet az érzelmek. Sajnos mindig olyan környezetben éltem. Ahol nem tudtam teljesen kibontakozni. Sohasem érzetem azt hogy bárki szeretne (beleértve a családomat is) ezért nem szerettem én sem soha senkit. Emiatt befordulttá váltam és elkezdtem utálni az embereket is. Az exem hasonló élethelyzetben volt, ezért is szerettünk egymásba.

5. Az első három pontban foglaltak viszont folyamatosan mérgezték a kapcsolatunkat. Bár én mindent megtettem érte, mindig odafigyeltem rá, mindig mellette voltam mikor szüksége volt rám, mégis elhagyott (azt mondta hogy takarodjak el). Sajnos ehhez jelentős mértékben hozzájárult az ő családi háttere - valószínűleg az anyja beszélte ellenem. Viszont azt is tudom, hogy rajtam kívül nem nagyon lenne mégegy személy, aki képes lenne elviselni az ő kiállhatatlan természetét. Ez ugyanúgy igaz rám is. Nekem pedig szükségem van valakire, akit szeretni tudok és aki engem is szeret, mert az életemben amúgy nem játszanak túl nagy szerepet az érzelmek. Őt pedig ismerem, és ő is engem. Mivel mindketten hasonló gondolkodásmóddal rendelkezünk, ezért nehezen tudnék találni mégegy ennyire hozzám illő személyt.

Szeretném tudni hogy a fentieket figyelembe véve hogyan tudnám visszahódítani az exemet elkerülve közben azt, hogy a melankólia, a magány és a teljes céltalanság teljesen megmérgezze az életemet?