Nem tudja elviselni a szakítást, ezért bánt. Mit tegyek?

Milyen hülyítés?! Milyen kihasználás? Milyen sz.@rságaim?

Jó, hogy komplett történetet kreálnak itt egyesek. :D

Nem hülyítettem, nem használtam ki.

Barátok voltunk, ennek megfelelően viselkedtem. Halkan megjegyzem, hogy sokáig nem tudtam, hogy szerelmes belém, utólag tudtam meg, hogy ő évek óta az.

Eleinte nem akartam összejönni vele, de könyörgött, hogy legalább egy esélyt adjak kettőnknek, mert lelkileg tökéletesen összeillünk, és lehet, hogy nekem is csak annyi kellene, hogy kilépjünk a "barátság" keretből, és akkor látnék tisztán. Végül így is tettem, adtam egy esélyt kettőnknek. Az elején nagyon bántott, hogy mocskosul beszélt velem, hogy engem már "használtak" mások, és persze, hogy csak most kell nekem ő, miután jól leharcoltak, elbántak velem, és az önbizalommal teli, ragyogó énemnek sose kellett volna. Ha megmondtam, hogy ő már akkor tudta, hogy voltam mással, mikor könyörgött, hogy adjak esélyt kettőnknek, akkor vérig sértődött, hogy én nem vagyok vele empatikus, és nem értem meg, hogy annak ellenére, hogy velem szeretne lenni, mekkora fájdalom, amit én műveltem másokkal. Csak az a bibi, hogy nem műveltem semmit, csak felnőtt emberként voltak kapcsolataim, és nem a megfelelő emberekkel, és ennyi, nem több. Csak hát nem vele, és ez neki sértő, mert szerinte csakis ő érdemel meg, az exeim nem. De amikor az exeimmel voltam, ő egy szót sem szólt, állandóan az egyetemről, munkáról, haverokról beszélt. Vagy épp frizura meg öltözködési tippeket kért csajozáshoz, nyíltan beszélt arról, hogy fel akar szedni lányokat, épp van kiszemeltje. Szóval így aztán végképp nem tudtam, hogy tőlem akarna valamit, én abban a hitben voltam, hogy ez barátság.

Mindegy is, sokat beszélgettünk, és úgy tűnt, túljutott a kapcsolatunk a sértettségén, és a nagy "elhasználtságomon", mert egy ideig jól elvoltunk. Én úgy éreztem, hogy szerelmes lettem belé. De valószínű, hogy csak fellángolás volt, mert valamiért lecsendesedtek az érzéseim, és elkezdtem határozottan úgy érezni, hogy semmiképp nem vele szeretném leélni az életem. Elkezdtem érezni, hogy az egész egy kikönyörgött kapcsolat, és nem érzek szenvedélyt iránta. Erre rásegít az, hogy az 5 évvel idősebb nővérem most ment férjhez ahhoz, akivel 7 éve együtt van, és ahogy őket néztem, egyszerűen éreztem, hogy annak, ami köztük van, köztünk a negyede sincs meg. Annak az érzelmi tartalomnak, összetartozásnak, szeretetnek. Az a férfi sose beszélt volna úgy a nővéremről, hogy "leharcolták" meg "használták", pedig a kapcsolata előtt 2x annyi pasival volt dolga, mint nekem. Van egy bátyám is, ő 5 éve van a barátnőjével együtt, és a legvadabb álmaiban sem beszélne így vele, és teljesen le van taglózva, hogy az exem kontaktálta őt, és miket beszél össze rólam, meddig merészkedett el. Érdekes, a nővéremet meg sem próbálta megkörnyékezni. A bátyámmal is úgy beszélt, hogy amolyan férfi cinkosságot akart benne életre hívni, csak nem sikerült.

Az meg, hogy másoknak hazudoztam...

Nem gondolom, hogy hazudozás lenne, hogy felnőtt emberként nem tájékoztattam a szüleimet arról, hogy füvet szívtam. Pláne, hogy tudom, hogy vaskalaposak a témában. Nem gondolom, hogy közük lenne hozzá, ráadásul úgysem értik, és úgyis úgy beszélnek, mintha minimum heroinnal lőttem volna magam. Erről a témáról semmi társalognivalóm nincs velük. Pláne, hogy amikor a bátyám egyetemistaként full részegen jött haza, azzal semmi gondjuk nem volt, még tartották is neki a vödröt.

Ahhoz sem láttam úgy, hogy közük lenne, hogy nem lett meg az egyik félévben egy tárgyam az egyetemen. A legtöbb emberrel történik ilyen. Következő félévben fel tudtam venni és meg tudtam csinálni. A szüleim nem értik meg, hogy ez így rendjén van. Azért nem mondtam el, mert végighallattam azt, amikor a bátyámmal történt ilyen, és egy héten át ment az ordítás, bőgés, és a hadistratégia szintű tanakodás, hogy most akkor kivegyék-e az egyetemről és küldjét szakmát tanulni vagy ne. Azért, mert egyetlen tárgya nem lett meg. Vagy amikor azért is üvöltöttek vele és édesanyám drámaian zokogott, hogy egy vizsgaidőszakon belül megbukott egy vizsgán. Pedig akkor még 2 próbálkozása is volt ugyanabban a vizsgaidőszakban. Persze meg is lett neki.

De a szüleim nem értik ezt, ők azt hiszik, hogy olyan, mint gimnáziumban megbukni év végén. Azóta is úgy fogalmaznak, hogy én "elhallgattam, hogy évet kellett ismételnem". Meg, hogy a drog miatt volt biztos.

Egyedül az volt igaz, hogy veszekedések után kibeszéltem vele a családtagjaimat. De ez is olyan, hogy idegesen, dühösen ki ne öntené ki a dolgokat a saját párjának? Tudom, hogy a testvéreim is mondtak már rólam hasonlókat. Nem mondtam többet olyasminál sem a szüleimre, sem a testvéreimre, mint azt, hogy "fúúú de elegem van már belőle", vagy "hozzá nem szólok" meg hasonlók. És azt is frissen, veszekedés után, amikor még dühös voltam. De megjegyzem, hogy annak, amit mondott nekik az exem, a felét hozzáköltötte, pl. olyanokat mondott, hogy anyámra azt mondtam, hogy sz.arházi qrva, meg, hogy azt mondtam, hogy öregkorukban rájuk sem nézek, még akkor sem, ha már a legyek szállják őket. Ilyen kaliberűeket az életben soha nem mondtam.

Az pedig, hogy szexfüggő vagyok, és altesti betegségeim vannak, teljes hazugság.

2-3 naponta igénylem a szexet, valamint rászóltam az exemre, ha úgy fejezte be a szexet, hogy nekem nem lett orgazmusom, kértem, hogy legalább kézzel/szájjal fejezze be. Ha nem tette, akkor pedig titokban masztiztam. Szerinte nem normális így követelőzni és ennyire ráfüggni, hogy legyen orgazmus, mert a nőknek nem kell üríteni semmit, a női orgazmus csak úgy van amolyan biológiai ajándékként, nincs negatív következménye, ha 1-2x nincs az együttlétnél. Szóval függő vagyok.

Az, hogy össze-vissza kefélek, nem igaz. Összesen 4 emberrel (vele együtt ) volt szexuális kapcsolatom úgy, hogy 18 évesen szexeltem először.

Nőgyógyászati bajom pedig soha nem volt.

Szerintem annak van elmebetegsége, aki tényleg annyira gátlástalan, hogy a nemi szervem szagáról, szexuális életemről, szokásaimról mond kamukat a SZÜLEIMNEK, valamint a szexuális fantáziáimról, fétiseimről, orgazmusigényem milyenségéről beszámol nekik.

A szakítás úgy történt, hogy leültettem, és őszintén elmondtam, hogy mit érzek (illetve mit nem). Azt mondtam, hogy szerintem hiba volt belemenni és elrontani a barátságot, és, hogy neki sem én vagyok az igazi, folytassuk külön, mindkettőnknek ez az érdeke. Próbáltam minél kevésbé bántani, békében befejezni. Csak neki kb. azonnali hatállyal borult el az agya, és jöttek a dolgok, amiket leírtam a kérdésben.

Nyilván nem vagyok tökéletes én sem, elkövettem hibákat, volt, hogy megbántottam a szüleimet, vagy a testvéreimet, és 1-1 vitámban én voltam a nagyobb hunyó, de nem vagyok gonosz, sem önző, sem nárcisztikus, sem elmebeteg, sem drogos, meg egyebek, és nem hinném, hogy megérdemlem, amit kapok.