Bántalmazó kapcsolat után úgy érzem meggyógyulva ismét ismerkedek. Miért érzem ezt?

Na jó, erre még reagálnék:

"Egy 23-27 éves koromig tartó szerelem valós volt, ott egy szünetben az elején belebetegettem, és később is bebizonyosodott h szerelmes vagyok a javából. De az is akkor derült ki amikor szünet lett. 😀 Így fogom tudni magamat tesztelni hogy a szünet alatt mit érzek?"

A szerelem mindenképpen el fog múlni. Ez törvényszerű.

Nem ismerlek, de lehet hogy nálad a szenvedély és a magabiztosság megtartásához szükség van a bizonytalanságra, drámára, hogy eleget szenvedj a hiánytól, ami miatt tudsz vágyakozni iránta, hogy ne érezd úgy, mintha olyan természetes lenne, hogy ő a "tiéd".

Van akinek jót tesz, ha fel van kavarva a langyosra hűlt állóvíz időnként.

Viszont az is lehet, hogy olyan vagy, aki egyszerűen csak mesebéli örökké tartó szerelmet idealizál és azonnal bizonytalanná válik, ha ennek az egésznek a kezdeti intenzitása természetes módon alábbhagy, majd megszokássá válik. Ekkor jön a "mi csak megszokásból vagyunk együtt" - amit akármelyik párkapcsolatra rálehet húzni, és ami általában nem a valóság, csak onnan bentről érzed úgy, hogy nem jó a kapcsolatotok, mert annyira hozzá szoktál.

A jó dolgokhoz könnyű hozzászokni, és nehéz addig értékelni, amíg nem éljük meg, hogy milyen amikor nincs.

Olyan felnőtté válsz, mint amilyen gyerekkorod volt. A gyerekkort már születésedtől kezdve értelmezd. Lehet ezen vitatkozni, lehet tagadni, de mindenhol előjön. Nekem pl. fogalmam sincs milyen férfi az aki nem segít a párjának, aki nem tud kommunikálni, aki félrelép. Miért? Mert az én szüleim nem ilyenek voltak anno. Az én férfi/női modellem nagyon pozitív, amiben szívás jelentett mindig is az az volt, hogy az ilyen női modellt nem igazán találtam. Persze idővel csak sikerült, de az sem fedi le teljesen.

Ami a gyk-n megy, 90%-ban számomra érthetetlen dolgok.