Vannak itt olyanok, akiket gyerekként érzelmileg elhanyagoltak? Sikerült "meggyógyulnotok"?
A meggyógyul talán nem a legjobb kifejezés, inkább úgy mondanám, hogy felnőttkorra sikerült-e egészséges kapcsolatokat kialakítani, elfogadni és szeretni magatokat, felismerni és kezelni az érzelmeiteket?
Még csak 21 éves vagyok, de már több kapcsolatom (baráti, és párkapcsolat) is tönkrement amiatt, hogy érzelmileg elérhetetlen voltam, túlzottan elszigeteltem magam másoktól. Kiskoromtól kezdve ahhoz vagyok szokva, hogy nem mutatom ki az érzelmeimet, és nem beszélem meg másokkal a problémáimat, hanem magam oldom meg őket. Azóta persze rájöttem, hogy ezek elég rossz szokások, és próbálok változni de nagyon döcögősen megy, még mindig nehezen kérek segítséget másoktól, megnyílni pedig továbbra sem tudok teljesen, egy bizonyos pont után már képtelen vagyok jobban beengedni másokat. Például a hozzám legközelebb állók, a barátaim, családtagjaim, vagy a barátom előtt sem tudok sírni, ezért kerülöm az olyan témákat, amikről tudom, hogy nem tudnék könnyek nélkül beszélni.
Még ha nem is volt minden tönkrement kapcsolatom végén kimondva, sejtem, hogy szinte mindegyik azért ért véget, mert érzelmileg elérhetetlen voltam. És valószínűleg az is lehetett az oka, hogy túl sokat próbáltam adni másoknak, nem tudtam nemet mondani, annyira törekedtem arra, hogy mindenkinek megfeleljek, hogy a saját igényeimmel szinte egyáltalán nem foglalkoztam. Ilyen téren már javult valamennyit a helyzet, de még most is magam elé helyezek minden hozzám közel állót, csak már vannak határaim, figyelek arra is, hogy ezt ne egészségtelen mértékben tegyem. Az érzelmeimet pedig még a mai napig nehezem kezelem, előfordul, hogy nehezen tudom beazonosítani azokat, és hogy magam sem tudom, mit akarok igazán, vagy hogy miért érzek úgy, ahogy.
Ahogy mondtam, próbálok változni, már kaptam is pozitív visszajelzéseket ezzel kapcsolatban, tényleg nagyon igyekszem nyitottabb lenni, és nem elszeparálni magam érzelmileg. De úgy érzem elakadtam, mintha ennél tovább nem tudnék jutni, és nem tudom, hogy csak időt kellene adnom magamnak, vagy esetleg egy pszichológussal kellene beszélnem erről.
válasza:Szia,én is ebben a helyzetben vagyok 19 évesen (pár nap és 20). Nekem az érzelmeim felismerésével sosem volt gondom,inkább a kezelésükkel mégtöbb. Magam elfogadásával is egyre jobban haladok,illetve hozzád hasonlóan én is figyelek arra hogy ne mindenkit magam elé helyezzek,elkezdtem korlátokat felállítani. 🤔 Szivesen beszélgetnék veled erről még,csak nem tudom mit írjak még ide.
19/N
válasza:Szerintem a gyakorikerdesek.hu közönségének a 95%-a ilyen, csak a legtöbben nem ismerik fel, és a tényleges fejlődés helyett itt vezetik le az egyhelyben toporgásból fakadó feszültségeiket. De rám is illik, amit írsz. Én egy pár dolgot magamtól ismertem fel azáltal, hogy vizsgálgattam a környezetemet. Pl. felismertem, hogy senkitől nem kérek segítséget és nem is fogadok el segítséget, de azt is láttam, hogy közben meg a segítség kérés és elfogadás egy nagyon hatékony társas interakció, ráadásul sokszor bántó az, ha visszautasítasz egy segítséget. Ezért tudatosan elkezdtem arra nevelni magam, hogy tudjak kérni és elfogadni. Aztán azt is megfigyeltem magamon, hogy nem adok visszajelzést az embereknek, pedig amikor én kaptam magamról visszajelzést, mindig nagyon hasznosnak találtam vagy éppen jól esett. Ezért elkezdtem gyakorolni azt, hogy ha tetszett valami, akkor azonnal megdicsértem, elismertem. Ami az egyik leggázabb tulajdonságom volt korábban, pedig full csak a kisebbségi érzéseimből fakadt, hogy úgy éreztem, hogy mindenkinek mindenhez nálam hamarabb van joga és ezért nekem hátra kell lépnem, ezért gyakran nem köszöntem, illetve nem köszöntem meg dolgokat vagy annyira halkan tettem, hogy mindegy is volt. Próbálok küzdeni ez ellen, de még mindig belecsúszom ilyenekbe, hogy azt hiszem, hogy úgyis láthatatlan vagyok, úgyhogy inkább nem is hívom fel magamra a figyelmet...
Aztán amit még szintén magamtól ismertem fel és próbálok változtatni, hogy beszélek embereknek az érzéseimről és merem magam rosszul érezni. Mert korábban azt hittem, hogy ehhez sincs jogom, az emberek számára teher vagyok, ha nehézségeim vannak. De ahogy kipróbáltam, hogy beszéljek a nehézségeimről, kicsit olyan volt, mintha a környezetem egyszerre felismerte volna, hogy ember vagyok, mert addig kb. egy villanyoszlopnak néztek.
Aztán meg végre elkezdtem pszichoterápiát és már járok 2 éve és nagyon hatékony, de komolyan. Hiába gondolkodom már a világon 13 éves koromtól, hiába tanultam az egyetemen is ilyen irányban tovább, hiába olvastam sok pszicho szakirodalmat, belülről, a saját életemen nem tudtam ezeket alkalmazni. Másokon persze rögtön sikerült mindent felismerni, adni nekik a jótanácsokat, de magamon... :D
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!