Felszabadító érzés/nagy megkönnyebbülés, ha szakítani akarsz valakivel, de férfiúi hiúságból nem teszed, ám kiderül, hogy ő is akar és végül ő szakít hamarabb?

1: sokat panaszkodom, hogy jajj, nem kellek senkinek, ami nagyjából igaz is, és főleg olyanok mellett sikerül(ne) kikötnöm, akikkel nem akarok együtt lenni; szóval ha szakítok vele, akkor meg az lett volna, hogy na, mi van, mégis kellesz a nőknek, de szakítasz vele, hogyan is van ez, akkor mégsem vagy magányos, hanem te akarsz egyedül lenni? Ez nem annyira hiúság, inkább idiotizmus, de ez van.

2: itt nem volt ilyen, később rámírt hogy megijedt hogy terhes ezért vett egy tesztet, de nem az, majd rá 1 hónapra felköszöntöttem a születésnapján és ennyi, nem beszélünk, nem sírjuk vissza egymást.

IGen, fájdalmat sem akartam okozni neki, mert volt egy érdekes sztori. A barátnője hazajött külföldről 1 hétre, sokat voltak együtt, aztán visszament. Találkoztunk, és kb. rohant hozzám sírva, hogy jajj, itt hagyott a barátnőm, azonnal átölelt én meg próbáltam vigasztalni. De csak néztem, hogy 30 felett ez ennyire érzelmi dolog? És akkor úgy voltam vele, hogy húha, hogyan tudnék vele szakítani, ha még egy ilyen elválást is sírással ad tudtomra. De ez hamar elmúlt nála, mert rá 1-2 hétre szakított.

Jó, azért nem is volt egy hosszú kapcsolat, Tinder-en ismerkedtünk meg.

Nem mondtam meg neki, hogy én is szakítani szeretnék utólag sem, ennek ellenére kellemes szakítás volt vita és dráma nélkül.

De azzal nem értek egyet, hogy minden szakításnak ilyennek kellene lennie, itt egyszerű volt, mert mindketten akartuk, de ha az egyik fél rosszul érzi magát a szakítástól, miért is legyen dráma nélkül? Ne is érezze rosszul magát, vagy persze igen, de temesse el magában az érzéseket?

Már írtam, de megismétlem.

1. hogy ne mondhassák rám azt, hogy lám-lám, mégis lett volna csajod, csak szakítottál vele... (amúgy most szingli vagyok)

2. az 5-ösben írt barátnős sztori, hogy féltem, hogy szakítok vele, akkor megint elsírja magát