Hogyan lépjek rajta túl, hogyan tudnám elfelejteni őt?

Egy érzelmileg bántalmazó kapcsolatban éltem, amire csak utólag jöttem rá. Mostmár eljutottam arra a pontra, hogy utálom őt és még azt is szégyellem, hogy valaha közöm volt hozzá.

Elég sokáig úgy álltam a dolgokhoz, hogy én is hibás vagyok, és exet nem szidunk, hisz valamiért szerettük. Én nagyon sokáig így voltam ezzel, mert rengeteg kellemes emlék is köt hozzá, viszont szakítás után amit művelt, ahogy viselkedett, ahogy beszélt velem és rólam, teljesen átformálta róla a bennem alkotott képet.

Eleinte persze minden rendben volt, évekig, vagyis voltak jelek, amikre akkor nem figyeltem. Nagyon kontrollmániás volt, érzelmileg zsarolt, olyan dolgokat kért, amiket tudta, hogy nem szívesen teszem. Nem nagy dolgokról van szó, de az én komfortzónámon kívül estek. Sokáig ezzel úgy voltam, hogy néha nem baj átlépni, ha ezzel a másiknak örömet okozok. De utólag kitisztult a kép, hogy aki szeret, az nem kér olyat, amit a másik nem szívesen tesz.

Az exemnek már van új párja, akit mondjuk ott ver át, ahol csak lehet. Úgy tud hazudni, mint a vízfolyás. De apróságokban is, amikor nem is lenne tétje a dolgoknak. Hiába szakítottunk, hiába hordott el mindennek akkor, hiába lett új párja, párszor még megkeresett engem és akkor meg persze ismét próbált érzelmileg manipulálni és hatni rám, mindenféle dicséretekkel meg hogy hiányzom. Ami nagyon betett, hogy szóvá tette nekem, hogy ennyi ideig nem jó egyedül lenni. Nekem azóta nincsen senkim, és szerintem nem is telt el annyira sok idő (7 hónap), főleg, hogy elég sok éves kapcsolat volt a kettőnké. Ő persze egyből beleugrott valami másba. És hiába tudom, hogy az sem egy egészséges kapcsolat, valahol mégis irigy vagyok és bánt, hogy az ilyen emberek egyből találnak valakit. Nem neki kell egyedül lennie, és neki ennyi a lényeg, ennyi kell a boldogságához. Én meg nagyjából jól megvagyok egyedül, mert nekem vannak barátaim és szerencsére sok programot tudok szervezni, neki meg nincsen senkije, soha nem is volt. Vajon miért... És ezzel a beszólásával megerősítette bennem azt a félelmem, hogy mi van, ha nem lesz már soha senkim. Igazából előtte sem nyitottak felém soha az emberek és a kapcsolatunk is teljesen lerombolta az önbizalmam. Elhitette velem észrevétlenül, hogy nekem ennyi jár, engem soha nem fog úgy szeretni senki, mint ő, stb-stb. És tényleg, magam körül is azt látom, hogyha egy nő kijön egy kapcsolatból, pár hónapon belül ott van mellette már valaki, egy udvarló, vagy több, még kb válogatni is tudnak, nekem meg senki. És tudom, hogy nem is állnék készen még semmire, de ha akarnék se lehetne senki, mert egyszerűen felém soha nem közeledett rajta kívül senki. :( és az is bánt, hogy az évek alatt akárhányszor akartam kilépni, ő sosem hagyta, és mindig elhitette, hogy ő örökké szeretni fog, de mostmár nincs ez és nem is akar visszakapni. Csak szimplán nem hagyja, hogy elfelejtsem. Néha felbukkan a semmiből, bedob néhány bókot, meg hogy mennyire irigykedni fog arra a személyre, aki a jövendőbeli párom lesz, meg ilyenek.

És ez az egész engem teljesen padlóra küld, mert a kutya nem akar az én jövendőbeli párom lenni, neki meg ott van az új, most az teljesen mindegy, hogy a háta mögött ezt csinálja, de akkor is ott van neki valaki kéznél, amikor figyelemre meg szeretetre van szüksége, nekem meg nincsen ilyen, és ki tudja meddig nem is lesz.

És ilyenkor annyira dühös és elkeseredett vagyok, hogy az ilyen embereknek minden összejön, én meg a magamfajták meg magunkra maradunk és kilátástalannák látjuk a jövőt.

Nem értem, hogy miért ilyen igazságtalan az élet...