25 évesen tényleg már kezdek kifutni az időből?

Én is 25 évesen szakítottam meg egy (sajnos mérgező) párkapcsolatot, és sokkal jobban érzem magam azóta. Természetesen fáj, hogy nekem még nincs párom, nincs, akit tudnék szeretni és akivel családot alapíthatnék, miközben látom a rengeteg esküvői és kisbabát ábrázoló fotót.

De! Még mindig ezerszer jobb, mint 35 évesen, 3 kisgyerekkel válni, és kiszolgáltatott helyzetben lenni.

Az én kapcsolatom 5 évig tartott, fokozatosan vált egyre rosszabbá, bár visszagondolva már az elején is voltak jelek. Ostoroztam is magam, hogy nem szakítottam hamarabb, de őszintén, ez ér valamit? Már megtörtént, nem tudom visszapörgetni az időt. A legjobb tanácsot egy ismerősöm adta:

"Tudom, hogy 5 év sok idő, de egy élethez képest karcsú." Igen, így 25 évesen keresek párt, de legalább nem éltem le 40 évet egy önző energiavámpír igényeit kiszolgálva, magamat a háttérbe szorítva és teljesen kimerülve.

Anyukám pont így gondolkozott, mint te ("27 vagyok, félek, hogy ha elválok, nem találok másik pasit, és nem lesz gyerekem), és sajnos neki sokkal több éve ráment a rossz házasságra... Ő viszont már nehezebben lépett, hiszen ott voltam én, a kisgyerek, és rajtam keresztül tudta volna apám zsarolni, érzelmileg bántani - és sajnos meg is tette volna, amilyen személyisége volt.

Szerencsére az én családom sokkal támogatóbb volt mind anyukám válását, mind az én szakításomat illetően. Én viszont a családod helyett is támogatlak, még ha egy idegen, anonim embertől nem is ér sokat...

"Viszont tudom hogy hosszu tavon meg ez sem jó..."

Szerintem ha konstans ezt érzed, akkor pont, hogy még most kéne lépned.. Ne vesztegesd az idődet, övét se, tiéd sem..

30 vagyok, 27 évesen majdnem szétmentünk a 7. évben.. :D Egy biztos, ilyen hülyeségen nem aggódtam, hogy "kifutok az időből". Hajt a tatár, vagy mi?

Ha most érezném úgy, hogy nincs értelme a következő 10-20 évet így együtt tölteni, akkor most is lépnék..

Szerintem fordítva nézed, és pont hogy így veszed el magad elől az időt, ha belül így érzed és így döntesz. (Egyébként szerintem ne hagyd magad befolyásolni, próbálj a belső hangodra figyelni, mert hidd el nekem, még a saját anyás sem tudja szerintem, hogy te mitől és mikor leszel boldog.. Ezt neked kell tudnod ;) ).

Én is 25 vagyok, és mikor egy éve párt kerestem én is azzal a tudattal indultam, hogy most nem cseszhetem el, mert most már felelősségteljes döntést kell hozzak. Ha megint kifogok valakit, akivel nem működőképes, akkor megint csak a termékeny éveimet pazarlom és utána ott leszek harmincasként gyermek nélkül, hajadonként, pánikba esve, az első jött-menttel összeboronálódva. Szóval én azt tanácsolom, hogy végy egy mély levegőt, semmiről nem vagy lemaradva. Egy dolgod van most 25 évesen: megkérdezni önmagadtól, hogy ki vagy te és mik az igényeid. Milyen embert tudnál elképzelni magad mellett évtizedekig. Priorizáld, hogy mik a legfontosabbak, mik azok a dolgok, amik felett szemét hunynál, ha cserében felsorakozik valamilyen más pozitív tulajdonság. Ha ez megvan, akkor pedig a végsőkig kitartani mellette és nem engedni, hogy elsodoron a vonzalom.

Érdemes idősebb nőkre hallgatni. Nagymamám mindig is figyelmeztetett arra, ha egy olyan fiú legyeskedett körülöttem, aki nem jó férjalapanyag. Persze akkor ilyen ódivatú megközelítésnek gondoltam a tanácsait, hiszen majd mi mindent megoldunk a kapcsolatban és egyéb romantikus lányregények sorai lebegtek a szemem előtt. Aztán szép lassan megtanultam a saját káromon, hogy igenis vannak férfi tulajdonságok, amiknek jelenlétét vagy hiányát pici jelekből lehet észrevenni a kapcsolat elején, és ezekben a kis részletekben rejlik az ördög.

Szóval nem, nem vagy még rossz pozícióban, de már annyi idős vagy, hogy kellő önismereted lehet és nagyon résen kell legyél. Inkább legyél pár évig szingli, de nagyon alaposan válogass a férfiak között. Ha rosszul választasz, és megint elfolyik pár év és a 30-at súrolod felülről, akkor már nem tudok bíztató dolgokat mondani.