Van olyan helyzet, amikor a szakítás utáni újra összejövés nem megbánással végződik?

A helyzetemben lenne bármi értelme? Elnézést elég hosszú lesz..

2 év után szakítottunk a barátommal. Valószínűleg a covid se sokat segített a helyzeten, de nyilvan nem foghatok mindent rá (felmondtam az albérletem és hozzáköltöztem ideiglenesen, ami túl gyors volt, aztán meg amikor szeptemberben új helyre mentem ő már nem tudta nekem megbocsátani holott ő is látta hogy konfliktusos volt a hirtelen összekötözés, szóval ez volt az egyik gondunk), viszont nekem 3 csaladtagom meghalt a tavalyi évben és apámmal teljesen megszakadt a kapcsolatom mivel közölte hogy többé nála nem lakom (életvitelszerűen nem is ott laktam, mert másik városba járok egyetemre), szóval elég nehéz évem volt amire ő csak annyit mondott hogy nem tud visszaemlékezni mikor volt utoljára olyan hetem amikor nem volt semmi velem és hogy ez megterhelő neki érzelmileg. Nem vagyok könnyű eset, a családom sem, ahogy az apás sztoriból látszik, de nagyon igyekszem dolgozni magamon és hogy jó pár lehessek. Valószínűleg ezért sem tudom elfogadni a szakítás tényét.

Január óta már nagyon nem voltak jók a dolgok, ő szörnyen halogató, mindig panaszkodott hogy szar az online oktatás, elveszik tőle a gyakorlatot az egyetlen értelmes dolgot, stb. Igénytelenné vált, kiszorítva éreztem magamat a beosztásából, bár sértettségemben én sem tettem javaslatot programokra, és többször hangot adtam annak hogy nem a szeretője vagyok hogy esténként atmegyek aztán reggel menjek haza mert óráink vannak és zavarjuk egymást.. Én kezdtem elzárkózni, mert nem tetszett hogy frusztrált, de ha ott vagyok vele, akkor is telefonozik, laptopozik, intimitásra se volt nagyon kedvem mert ahogy mondtam baromi igénytelen lett (ritkán fürdött ilyesmi). Nyilván én sem vagyok szent, sokat és indokolatlanul hisztiztem és durcáztam, viszont amióta szakítottunk ezekre rájöttem és változni szeretnék mert nem 10 éves vagyok.. Ez előtt a pár hónapos nagyon rossz időszak előtt a fő probléma az volt hogy ő nagyon nehezen fogalmazza meg az érzéseit én pedig nagyon verbalizálok és a "Nemtudom" válaszaitól ki akartam már preparálni az ereimet, illetve hogy borzasztó trehany volt sosem mosogatott, nem mosott, csak ha már nem volt tiszta gatyája stb, és hogy teljesen 0 napirendje volt totál adhoc létezett. Én inzulinrezisztens vagyok, muszáj időben kelnem, enni, nem kelhetek délben és majd eszek amit találok.. Szóval voltak ilyen életvitelbeli eltérések is,ugyanakkor itt megmenteni akartam mert azt gondoltam hogy neki biztos nem jó, csak nem tudja hogy változtasson..

Viszont szerettem (most is) és nem akartam szakítani vele, mert sosem éreztem magam mással így ahogy vele. A jó időszakok a kapcsolatunkban az a boldogság és jó érzés volt, amit egész életemben kerestem. És tudom, hogy ez kölcsönös volt. Előttem neki szörnyen felszínes kapcsolatai voltak, kb mindig a csajok szedték fel ő meg pár hónap után elhagyta őket. Én meg a legelső barátnője voltunk az egyedüli hosszabb kapcsolatai, az első lánnyal azt hiszem 8 hónap volt.

Hónap elején szakítottunk, azóta elég sokszor beszéltünk, találkoztunk is (volt amikor véletlen összefutottunk de 2-3x megbeszélten találkoztunk). Kölcsönösen kerestük egymást. A szakítás óta mintha minden felhő elment volna, újra nevetünk, élvezzük egymás társaságát, megvan az a szikra, mint amikor legelőször találkoztunk és 4 órát beszélgettünk. Sőt, nagyon sokat beszélünk az ő problémáiról, családi nehézségeiről, én is sokkal nyugodtabban tudok ezektől beszélni vele.

Mit gondoltok? Van bármi értelme ennek? Úgy érzem hogy ha elengedem akkor ő lesz a "one that got away". Tudom hogy semmilyen kapcsolat nem tökéletes ha nem teszünk érte és én mindent beletennék mostmár hogy látom milyen nélküle.

Nyugodtan fejtsétek ki a véleményeteket bővebben, minden nézőpontra kíváncsi vagyok.