Volt olyan aki eléggé csúnyán szakított a párjával?

Az miért számít csúnya szakításnak, ha fogod magad és lelépsz?

Én mindig így szakítottam, amikor kiderült olyan a másikról, amit nem tudtam elfogadni. Megcsalt (vagy tervezte, aztán lebukott, mert hamar rájövök), dobtam rá egy üzit, hogy ha véget ér a randi az exével, akkor kocogjon haza nagyon gyorsan, mert 2 órán belül a kuka mellett találja a maradék cuccait, amit nem hordtak még addigra el a guberálók. Ettől függetlenül ugyanúgy leültem vele beszélgetni, nem tiltottam le, nem gyűlölködtem, általában meg is kaptam a "sosem szerettem, mert ha igazán szerettem volna, akkor megbocsátanék" szöveget. Egyik fülemen be, másikon ki. Velem nem szórakozik senki, nem tollas a hátam.

Mikor nem ment el hónapokig dolgozni és a leghosszabb idő 5 nap volt, amit kibírt egy új munkahelyen (de persze igényei voltak), akkor is közöltem vele, hogy vagy méltóvá válik a felnőtt életre, vagy 1 hónapon belül visszaminősítjük a kapcsolatunkat szexkapcsolattá és hazaköltözik az anyjához, én nem fogom eltartani. Kezdetben benne volt, aztán elkezdett puncs.hu-n keresgélni. Ő is repült. Vele még többször összejártam szexelni, de egyszer sem tudott megtörni.

Volt egy másik, neki egy lelki szemetesládára van szüksége. Nem vagyok érzéketlen, de az a típus vagyok, aki ha valaki tanácsot kér, elmondom mit kéne csinálni, még segítek is neki, fogom a kezét képletesen, ott vagyok mellette, lelkesítem, de ha valaki csak nyavalyog, akkor egy idő után besokallok. Akkor meg főleg, ha megígéri, hogy oké, most akkor máshogy lesz és persze ugyanúgy lesz, mint eddig. Olyankor is van türelmem egy darabig, de utána kimondom, hogy ennyi volt, majd jöjjön vissza akkor, ha tényleg úgy tett, de már az eredménnyel, az ígéretek többé nem érdekelnek.

És ami a legfontosabb: nem várok el semmi olyat, amit én ne tudnék nyújtani. Csak sajnos nagyon rossz irányba ment el a világ. Az emberek képtelenek felelősséget vállalni a saját cselekedeteikért, hibás életvezetéseik következményéért.

Mi számít csúnyának?

Egyik exemmel elég hevesen és mérgesen szakítottam és eldöntöttem, hogy én most kivételesen nem leszek az engedékenyebb, ellenben kicsinyes leszek, mert ideges voltam és megbántott.

Szóval mindent elpakoltam a lakásából, amit én vittem oda és ami az enyém volt, a legutolsó kiskanálig (de még előtte megvártam és figyelemmel kísértem, ahogy mindent elmos és eltakarít, hogy tisztán és rendben hozzam el a holmijaimat), és akkor jött rá szerencsétlen, hogy még egy darab törülközőt sem birtokolt és én voltam a g-ci, amiért nem hagytam ott neki egyet a kb. üres lakásban, és most mégis hogy zuhanyozzon, egy törülköző is olyan drága :D

Megérte? Igen.

Újra csinálnám? Nem biztos, most már kicsit érettebb vagyok, de akkor kifejezetten jól esett.

Nálam nem is annyira maga a szakítás volt csúnya, hanem az egésznek az utóhatása.

Egyszer csak váratlanul, alibi indokkal kidobott engem a csaj. Persze, meglepett, szarul is esett, de nem sírtam utána, ha már így döntött.

A csavar itt jön, hogy egy helyen dolgoztunk, csak én magasabb pozícióban, ő pedig gyakornokként. Amikor pedig megtudtam, hogy ugyanitt kezdett el kavarni valakivel, és miatta dobott, az ügyvezetővel elbeszélgetve elintéztem, hogy kivágják a cégtől. Ő egyetértett velem, hogy ilyen bomlasztó viselkedés nem fér bele a csapatba, én pedig nem bírtam nézni, ahogy a szembelévő asztalnál turbékolnak.

Hasonlóképp érzek, mint a fenti hozzászóló, tehát ma már nem biztos, hogy megcsinálnám, de akkor elégtételnek éreztem :D