Szakítanátok ti is a helyemben?

A párommal 6 éve együtt vagyunk,-még az egyetemen ismertük meg egymást. Az elején minden szép volt, legalább is azt éreztem a részéről ő is belead apait,anyait. Szövögettük az álmainkat,mint minden normális pár...

Persze jöttek problémák is mint mindenkinél,volt hogy ment a civakodás nálunk is kisebb-nagyobb gondokon,de ezek mind megbeszélhetőek voltak,amiket akkor rendeztünk is.

Jelen helyzet: Ide költöztünk a szüleihez, mert ők Szlovákiában élnek.Az én otthonomtól olyan 300 km-re. Sajnos anyósom beteg, és ő mint egyetlen gyerek támogatni akarja,mivel az édesapjánál daganatot diagnoztizáltak.

Megértem hogy ez túl sok neki, elvisszük a vizsgálatokra, segítünk ahol tudunk. A problémám az lenne hogy egy 50 m²-es panelben élünk így együtt, nyilván külön szobában de semmi magánéletünk és együtt töltött időnk nincs.

Az utóbbi időben kiderült nálam is az,-hogy talán nem lehet soha se gyermekem,és még nincd egy sem,pedig szeretnék. Én nem tudtam erről. Én ez miatt nem akarom magamhoz láncolni,-amire azt mondja nem lenne neki gond az sem ha 1 se lehetne, mert szeret,csak a tettei nem ezt bizonyítják. Én tényleg sokat tanakodtam azon el-e mondjam neki, tragtáljam még a saját problémámmal is,de úgy döntöttem hogy mégis csak a párom,és joga van tudnia. Engem mint nőt, lelkileg annyira lelomboz hogy nem találok szavakat... ami még bánt,hogy semmilyen segítséget nem kapok, nem értem a nyelvet, nem ismerem a várost, és soha egyetlen vizsgálatra se segít eljutnom. Ha elmegyek egy-egy vizsgálatra ne meséljem el mi történt, címszóval neki ez az egész sok már, mindenhol csak a betegség és nem tud már az én gondommal is foglalkozni.

És ez az a kijelentés amit egyfolytában hozzám vág ha csak annyira kérem meg, el-e vinne engem is autóval egy 30km-re távolabb lévő városba hogy ne keljen tömegközlekednem (nekem nincs jogosítványom),de tényleg a válasza mindenre csak annyi hogy fáradt és neki ez túl sok. Megértem sok neki, de akkor én kire számítsak itt teljesen egyedül ha rá sem tudok?

26/N