Normális, hogy emiatt szakítani akarok?

A barátom nem mutat ki semmilyen érzelmet, és egyszerűen kikészít ezzel. Eleinte azt hittem, hogy csak nehezen oldódik fel, és ha adok neki időt, akkor majd érzelmileg is megnyílik előttem. De már több mint fél év eltelt, és még mindig semmi.. Soha nem láttam sírni, nem volt szomorú vagy dühös amikor rossz hírt kapott, és sosem látom igazán boldognak amikor velem van. Néha mosolyog, de egy kezemen meg tudnám számolni, hogy hányszor láttam nevetni, és az sem volt igazán jóízű, szívből jövő nevetés. Normális, hogy ez ennyire kiakaszt, szinte már idegesít? Egyszerűen úgy érzem, hogy nem vagyok képes érzelmileg kötődni hozzá, mert néha olyan, mintha nem is emberrel beszélnék, teljesen kifejezéstelen az arca. Szóban egyébként tud beszélni az érzelmeiről, de a hangszíne akkor is érzelemmentes marad közben.

Azért is zavar ez ennyire, mert én sosem voltam az a hidegfejű, logika által vezérelt ember, szenvedéllyel és rengeteg érzelemmel csinálok mindent, amibe belefogok. És egyszerűen elképzelhetetlen számomra, hogy ne éljek át és mutassak ki mindent, mély fájdalomtól a "felhőkben lebegős" boldogságig. Nem azt mondom, hogy vele bármi gond lenne, mert nyilván nincs egyikünkkel sem, egyszerűen csak ilyen beállítottságúak vagyunk ilyen téren. De nekem ez az egy különbség is soknak érződik, és nagyon fáj, hogy szinte mindenben egyetértünk, megbízható és kedves srác, de nem tudom őt tisszal szívvel szeretni emiatt, mert egyszerűen nem érzem azt, hogy boldog vagyok mellette.