Van olyan ex az életedben, akit nem tudtál elfelejteni, talán soha nem is fogod?

Van.

6 év telt el.

Házasságban élek azóta, gyerekeink vannak.

De olyan mély nyomot hagyott, amit soha senki. Nem szeretnék ettől többet írni, mert nem akarom, hogy bárki ráismerjen a történetre...

Van, az első fiúm. Nagyon jól éreztem magam vele, szépen udvarolt, álomvilágba léptem. Csak közben tapasztalatlan voltam nagyon a koromhoz képest és nem tudtam, hogy működik egy kapcsolat. Őt meg tökéletesnek láttam és nem akartam elszúrni... szóval persze hogy elszúrtam. Nem tudtam feloldódni, talán nem is passzoltunk. De mégis nagyon hiányzik az az érzés, a lángolás, rózsaszín köd, ahogy bánt velem... olyan tökéletes volt. Ez hiányzik máig is.

Szakított, mert nem szeretett belém.

Eszembe jut sokszor. Egyrészt mert egy szép álom volt az egész, és leforrázó élmény az ébredés. Másrészt meg mindig ott motoszkál a milettvolnaha... Pár éve volt csak, de azóta már (ennek hatására is) rengeteget változtam. Jó, hogy ő volt az első, mert szép emlék, de rossz is egyben, mert ma már azt hiszem, nem szúrnám el, jól tudnám kezelni a helyzetet. Mint amikor a kezdő szabó kezébe drága kelmét adnak.

Az első barátom. 3 évig voltunk együtt. Tombolt a szerelem, jól megértettük egymást, vicces volt, kedves, jóképű csak még nagyon fiatalok voltunk és a sors úgy hozta hogy más irányt vett az életünk. Szépen váltunk el egymástól (nem volt veszekedés, nem volt megcsalás). Egy ideig még helyre akartuk hozni a kapcsolatot, de mindig úgy, hogy ha ő akarta újra kezdeni, akkor én kértem időt, amikor meg én tepertem érte, akkor ő lépett egyet hátra.

Néha eszembe jut,hogy mi lett volna ha... Ha később találkozunk, ha kitartunk egymás mellett, ha inkább támogattuk volna egymás álmait és nem önző módon csak a sajátunkra koncentrálunk, akkor egy nagyon szép kis életünk lehetne.

Már mindketten házasok vagyunk, csak nagyon ritkán látjuk egymást, de olyankor mindig összeszorul a gyomrom és szerintem az övé is. Ha összefutunk valahol, izzik közöttünk a levegő, de kínosan ügyelünk, hogy rajtunk kívül más ne vegye észre.

#17

Találkozás egy régi szerelemmel

Nagyon szép dal, pont ez az érzés.

Ha egymáshoz próbáltok igazodni akkor, nem éreznétek most beteljesületlennek, feladottnak az álmaitokat? Ebben az élethelyzetben vagyunk most, a huszas éveink elején. Még azt se tudjuk, mit akarunk az életben, és mi is jobban a saját céljainkra, azok megtalálására koncentrálunk. S ilyen módon önző a szerelmünk. Nem tervezünk még közös jövőt másfél év után sem, hiszen a saját életünkről sincs fogalmunk. Mit gondolsz, ez hiba? Meg tudtátok volna közösen oldani az életet, úgy, hogy senkitől sem lett volna feladás? Mert én ez utóbbit láttam példaként, és válás lett a vége.

Ne haragudj, hogy belementem, és bocsánat az offért, csak érdekes a kérdés és a leírt tapasztalatok. Szívesen tanulnék belőlük.

#17-es vagyok.

Én is mindig megkönnyezem azt a dalt. Pont ő jut róla az eszembe.

Nem tudom mi lett volna ha. Ő otthon akart maradni a falunkban, saját vállalkozást indítani (nagyon ügyes asztalos, bár eredetileg nem azt tanulta), én nagyvárosi életre vágytam: diploma, színház, kiállítások, események.

Az élet úgy hozta, hogy nekem se jött össze az álmom, végül nem diplomáztam le, otthagytam az egyetemet, ő sem indította el a vállalkozását, mert nem volt olyan ember, aki hitt volna benne, aki támogatta, pedig piszkosul tehetséges.

Nem tudom, hogy most milyen ember,hogy össze illenénk-e még. Nem szoktunk beszélgetni, csak köszönünk egymásnak, de az az egy "Szia!" is csontig hatol.

#18-as. Tanácsot sajnos nem tudok adni. Nektek kell érezni, hogy jelen pillanatban mi a legfontosabb az életetekben. Nagyon nehéz a döntés: azt választani, amit évek múlva nem bánsz meg... De honnan is tudhatná az ember, hogy évek múlva hol fog tartani az élete.