Volt már veletek olyan hogy szerettetek valakit akit nem lehetett?

Mert nekem van egy tök jó barátom, már több mint egy éve ismerjük egymást..Mindent megbeszélünk,olyan mintha ezer éve együtt lennénk. De aztán ott van a barátnője..akivel most jött össze nem rég..:/

Persze örülök neki..azt mondom, meg mutatom, de belül majd összeszakadok,hogy nem én kellek neki. Pedig minden hétvégén felhív, nyáron is fél órákat beszéltünk. mondta hogy hiányzom neki, meg de rossz hogy már milyen régen találkoztunk. És most is, mikor már együtt van ezzel a csajjal. ÉS eljön hozzám kajálni, meg filmezni, meg a éjszaka közepén csak úgy, hogy beszélgessünk, meg ilyenek. Aztán felhív hogy menjünk el kajálni, meg sétáljunk, meg menjünk le dobálni..nem sorolom..gondolhatjátok.

És nem voltam/vagyok neki képes megmondani, hoyg mi térzek. Mert már nem azt mint az elején, hogyha meglátom majd összeesek az izgalomtól, meg jajj hogy nézek, ki jujj it fog mondani, nem lesz gombóc a torkomon..mostmár hiányzik ha nem látom, ha nem beszélek vele..és teljesen felszabadultan, könnyedén tudok vele lenni..csak mégis írtó rossz érzés, hogy közben tudom hogy ott a bnője.

Ajj..barátom, de szeretem, szerelmes vagyok belé?! Már nem is tudom..és megmondani neki hoygan? Hülyeség..mert ha nem úgy reagál rá?..ÉS ha utána nem leszünk barátok:/ akkor abba bele is pusztulok..mert nekem azért többet ér a barátsága.Csak tudom hogy annyira tudnám szeretni és mindent megadnék neki amit csak tudok..ha együtt lennénk..

Ajj bocsi hogy ilyen hosszúl lett, meg hogy ennyire zagyván írtam le..de :( :'( nehéz az élet