Egy asszociációs férfinak miért ezerszer nehezebb párt találnia, mint egy ugyanilyen nőnek?

Olvasgattam itt az ehhez a témához kapcsolódó kérdéseket és lépten-nyomon az került főleg válaszra, hogy az ilyen beállítottságú lányok nagy része előbb vagy utóbb talált magának férfit, mégpedig általában társasági embert. Ellenben a férfiak, vagyis a legtöbb mindig azt írta, hogy nekik ez legtöbbször nem sikerült és magányosak maradtak. Az a baj, hogy én is ilyen vagyok, 28 évesen kerülöm az embereket, nem mozdulok ki a 4 fal közül csak amikor munkába megyek és amikor pénteken egyetemre járok. Mégsem tudok barátokra lelni, akárhogyan is közeledem bárki felé is, nem nagyon beszélnek velem, nem vesznek észre. Pedig választékosan beszélek, nem vagyok büdös, nem vagyok gőgös semmi sem. Mégis, mintha átok ülne rajtam. Társkeresőn is, ha arra kerül a sor, hogy facebook beszélgetés, akkor meglátják, hogy nincs is egyetlen társasági képem sem, az összes lány hanyatt-homlok menekül, bárhogyan is mentegetőzöm. Fel kell adnom az életet így?