Kezdőoldal » Felnőtt párkapcsolatok » Randizás » Hogyan tudnék megváltozni és...

Figyelem! A Felnőtt párkapcsolatok kategória kérdései kizárólag felnőtt látogatóinknak szólnak!
Amennyiben még nem vagy 18 éves, a böngésződ Vissza gombja segítségével hagyd el az oldalt.

Hogyan tudnék megváltozni és kitörni a boldogtalan éveimböl?

Figyelt kérdés

Hosszú lesz...


Huszas éveim közepén járok és visszagondolva az eddigi életemre, elszomorít amit magam mögött hagytam, hiszen üres, jelentéktelen, boldogtalan és ami a leginkább fájó, tudom, hogy ezen nekem kellett volna változtatni. Sosem sikerült igazán. Sok esemény közrejátszhatott ebben. Gyerekkoromban egészen középikolás koromig az alkoholista apám durvaságait, megalázó beszólásait, sértegetéseit kellett elviselnem, a vége felé már-már túlélnem és mellette amennyire csak lehetett az édesanyámat megvédenem. Rettentöen zárkózottá váltam ezalatt a 14 év alatt. Nem igazán voltak barátaim, holott mindenki nagyon kedvelt. Bár az utolsó általános iskolás évemben megtaláltak az osztálytársak közül is néhányan és sokszor próbálgatták másokkal együtt, hogy ki tudna leteríteni. Hatalmas öröm volt végre otthagyni az iskolát és megkezdeni egy új közegben a középsulit. Ekkortájt költöztünk, vagy helyesebben fogalmazva menekültünk el otthonról és kezdtük újra az életünket édesanyámmal a semmiböl. Volt egy tanyánk a semmi közepén, ott kezdtük el létrehozni az új otthonunkat, az elsö igazi otthonunkat. Édesanyám rengeteget dolgozott, én pedig a nagy távolság miatt mindig soká értem haza. Keveset tudtunk egymással törödni, pedig nagy szükségem lett volna rá, mivel még magányosabbnak éreztem magam mint korábban. Igazából mindig úgy éreztem, azzal ha megnyílok mások elött, ha elmondom a gondjaimat, csak a gyengeségem mutatom ki és csak sajnálatból fognak velem szóba állni az emerek. Én ezt nem akartam, nem akartam esetlen lenni és talán nem is lehetett rá jogom, mert egész kicsi koromtól fogva úgy kellett élnem mint aki felnött és magara van utalva mindenben.

Szóval édesanyámmal is minden megváltozott, egyre kevesebbet tudtunk beszélgetni magunkról, az érzéseinkröl. Így utólag visszagondolva borzasztó, de akkoriban azt sem tudtam hogyan tegyem rá a kezem és símogassam meg a hátát ha valami baj volt. Ennyire tett érzéketlenné, bátortalanná az apám. A középiskolás évek elteltek szintén eseménytelenül, de legalább az osztálytársak normálisak voltak, velük ma is tartok kapcsolatot. Azonban a szerelmi életem vagy nem létezett, vagy reménytelen volt. Érzelmileg nagyon nehéz volt átvészelni a tinédzserkort. Aztán érettségi után maradtam még egy két éves képzésen. Azt hiszem ekkor voltam igazán boldog életemben elöször. Bejött egy új sportág, rögtön beleszerettem, de mivel csapatsport, ezért kellettek hozzá társak. Némi gyözködés után sikerült összeverbuválni egy állandó csapatot, akikkel pár hét után már szinte naponta jártunk játszani. Büszke voltam, hogy végre valamiben a középpontban lehetek, intézhetem a termet, a tanárok ha meglátnak már kérdezik, hogy megyünk-e ma is, mert akkor hozzák a kulcsokat. Apróságok ezek, de nekem sokat jelentettek. Ezzel párhuzamosan a másik tevékenységet is én szerveztem, olykor 25-30 diák jött el rá és szerintem mai napig él a volt sulimban.

Az utolsó évben rámtalált a szerelem is, de mint késöbb kiderült, nem volt az igazi és ezen sokáig bánkódtam is. Vele vesztettem el szüzességem, ö volt az elsö akit megcsókoltam, akit átöleltem. Sosem gondoltam volna elötte, mennyi szeretet lakozik bennem, hogy a trljes tapasztalatlanságom ellenére ösztönösen mennyire adta magát minden és mennyire tudom olvasni a lányok gondolatait, vágyait. A gondolatokkal kapcsolatban aztán tévedtem. Mikor felvettek egyetemre, elkerültem az ország tulsó felére, a lány pedig még messzebbre került. Egy pár hónapig tartott a kapcsolat, mikor egyszer elmondta, hogy már nem bírja tovább így és szakít. Nem esett jól, mert szerettem, de igazából én sem így képzeltem a kapcsolatunkat és szerelmes sem voltam, talán némi fellángoláson kívül sohasem. A szakítás után éreztem meg csak igazán a hiányát. Újra bezárkóztam. Az egyetemen én voltam az a típus aki mindig a tömeg szélén állt, aki alig szólt bárkihez a köszönésen kívül, akit alig lehetett buliban látni. Nem tudom mit gondolhattak rólam, biztos nem sok jót. Talán hogy meleg vagyok, talán hogy nagyképü, talán hogy mogorva magának való alak, aki nem áll le a 'köznéppel' beszélgetni. Hozzá tartozik ennek a kérdésnek a megértéséhez az is, hogy külsöleg semmi problémám nincs. Kicsit elöreszaladok, de a második barátnöm mondta az ismerkedésünk elején, akivel egy egyetemre járunk, hogy azt hitte azért nem vagyok nagy olyan társasági ember, azért nem látnak a barátnöivel engem más lányokkal, mert 'otthon' van barátnöm, vagy mert nem tartottam öket elég szép lánynak. Pedig nem volt semmi ilyesmi, rengeteg lány tetszett, csak egyszerüen féltem abban az idöszakban kezdeményezni. Pedig lett volna lehetöseg rá. Sokan próbálkoztak barátkozni velem, én meg olyan kis bénán kitértem mindenki elöl. Szerencsére ezen mára sikerült változtatni, szereztem néhány igazán jó barátot, akikkel meg tudom osztani a problémáimat. Nem mindet, de sokat. Minden gondomat egyetlen emberrel osztottam meg, akinél jobban még soha senkit nem szerettem, akivel leéltem volna az életem mert annyira olyan volt akire mindig is vágytam. Megismerkedtünk, rengeteget beszélgettünk hajnalokig. Úgy éreztem, hogy ö belölem egy darab én belöle egy másik. Imádtam minden porcikáját, elárasztottam a csókjaimmal és órákig öleltem, simogattam. Azt a nyugalmat, azt a belsö csendet egyszerüen nem lehet elég jól kifejezni. Talán olyan, mint mikor életed legszebb, legteljesebb pillanatában megáll az idö és te csak azt érzed, hogy akit a karjaidba zársz, odasímul hozzád, szorítja a karodat és a szemeiböl boldogság és nyugalom árad. Csodálatos érzés, ekkor tudtam meg mit jelent a szerelem. Hatalmas önbizalmam lett, úgy éreztem enyém lehet bármi és erre a lány csak rásegített. Annyiszor elmondta, hogy milyen csodálatos vagyok, hogy végül kezdtem elhinni. Mikor elöször kezdte taglalni a barátnöinek, milyen vagyok, elmondása szerint el voltak képedve és irigykedtek rá, hogy ilyen pasival jött össze, akiröl ök is mindig álmodtak. Kezdve magasságommal, a férfias elegáns öltözködésemmel és a külsömmel, a kedvességemmel, az rendkívüli udvariasságommal, a figyelmességemmel, az ízlésemmel, azzal hogy nem iszom alkoholt, hogy mennyire segítökész vagyok az emberekkel és még sorolhatnám. Rengeteg dicsértet kaptam és mind nagyon jól esett, hiszen korábban hasonlókat kevesen mondtak nekem. És én mindezt megháláltam, úgy szerettem ahogy még senkit korábban és nagyon vigyáztam rá. Ö pedig egyértelmü jeleit adta annak, hogy mennyire boldog mellettem és már tervezte velem a késöbbieket. Mígnem egyik napon, mégpedig egy csodálatos este másnapján, teljesen váratlanul szakított velem, ráadásul nem személyesen közölve. Annyit mondott, hogy bizonytalan még és nem áll készen egy új kapcsolatra, nem velem van a hiba. Ezek után teljesen összetörtem, két hétig nem ettem, nem tanultam, teljesen elhagytam magam. Úgy éreztem nincs értelme semminek, hogy nincs többé ami motivációt adjon. Nagyon nehéz volt túltennem magam a történteken, az eddig leírtakból már talán el lehet képzelni mennyire. Hosszú idöbe telt, de ma már nem gondolok annyira fájó szívvel a történtekre, persze tüske marad örokre.

Szóval itt vagyok most megint és újra egyre inkább elzárkózom a világtól. Ellentmond ennek, de elkezdtem eljárni kocsmázni és már ezt-azt iszok is, hátha ettöl kicsit oldódom és jobban bekspcsolódhatom a körforgásba. Tegnap is lett volna lehetöség ismerkedni lányokkal, de egyszerüen nem vitt rá a lélek, félek, hogyújra úgy járok, hogy nagyon megszeretem, de ö nem akar majd kalandnál többet. És manapság ezt tapasztalom mindenhol, hogy a fiatalok között nagyon nehéz kiszürni azokat, akik komolyan terveznek. Mindenki igyekszik önbizalomtól duzzadónak mutatkozni és látszólag könnyen venni a problémákat.

Én erre nem vagyok képes már és hiába tudom valahol mélyen belül, hogy értékes vagyok, mivel nem merem kimutatni a csalódástól félve, ezért esélyük sincsaz embereknek igazán megismerni.

Nem tudom hogyan lehetne ezen túllépni és újra stabilnak, boldognak lenni.


2013. jan. 5. 03:33
1 2 3 4
 31/31 anonim ***** válasza:

Kedves Kérdező!

Én végigolvastam az írásodat. Szinte hihetetlen volt, hogy mennyi hasonlóságot fedeztem fel benne a saját életemből. Úgy hiszem, személyedben egy sorstársra leltem. Talán nem tőlem fogod a legjobb tanácsot kapni, de szerintem először önmagadban kell "rendet tenni", lezárni az eddigi életedet és belekezdeni egy teljesen újba. Én is ezen az úton indultam el, és már megtapasztaltam ennek a pozitív hatásait. Az út persze rögös, de látom benned az elszántságot a változtatásra és ez a legfontosabb.

L/22

2013. febr. 16. 15:31
Hasznos számodra ez a válasz?
1 2 3 4

Kapcsolódó kérdések:





Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu

A weboldalon megjelenő anyagok nem minősülnek szerkesztői tartalomnak, előzetes ellenőrzésen nem esnek át, az üzemeltető véleményét nem tükrözik.
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!