Kezdőoldal » Felnőtt párkapcsolatok » Randizás » Hogyan tudnék megváltozni és...

Figyelem! A Felnőtt párkapcsolatok kategória kérdései kizárólag felnőtt látogatóinknak szólnak!
Amennyiben még nem vagy 18 éves, a böngésződ Vissza gombja segítségével hagyd el az oldalt.

Hogyan tudnék megváltozni és kitörni a boldogtalan éveimböl?

Figyelt kérdés

Hosszú lesz...


Huszas éveim közepén járok és visszagondolva az eddigi életemre, elszomorít amit magam mögött hagytam, hiszen üres, jelentéktelen, boldogtalan és ami a leginkább fájó, tudom, hogy ezen nekem kellett volna változtatni. Sosem sikerült igazán. Sok esemény közrejátszhatott ebben. Gyerekkoromban egészen középikolás koromig az alkoholista apám durvaságait, megalázó beszólásait, sértegetéseit kellett elviselnem, a vége felé már-már túlélnem és mellette amennyire csak lehetett az édesanyámat megvédenem. Rettentöen zárkózottá váltam ezalatt a 14 év alatt. Nem igazán voltak barátaim, holott mindenki nagyon kedvelt. Bár az utolsó általános iskolás évemben megtaláltak az osztálytársak közül is néhányan és sokszor próbálgatták másokkal együtt, hogy ki tudna leteríteni. Hatalmas öröm volt végre otthagyni az iskolát és megkezdeni egy új közegben a középsulit. Ekkortájt költöztünk, vagy helyesebben fogalmazva menekültünk el otthonról és kezdtük újra az életünket édesanyámmal a semmiböl. Volt egy tanyánk a semmi közepén, ott kezdtük el létrehozni az új otthonunkat, az elsö igazi otthonunkat. Édesanyám rengeteget dolgozott, én pedig a nagy távolság miatt mindig soká értem haza. Keveset tudtunk egymással törödni, pedig nagy szükségem lett volna rá, mivel még magányosabbnak éreztem magam mint korábban. Igazából mindig úgy éreztem, azzal ha megnyílok mások elött, ha elmondom a gondjaimat, csak a gyengeségem mutatom ki és csak sajnálatból fognak velem szóba állni az emerek. Én ezt nem akartam, nem akartam esetlen lenni és talán nem is lehetett rá jogom, mert egész kicsi koromtól fogva úgy kellett élnem mint aki felnött és magara van utalva mindenben.

Szóval édesanyámmal is minden megváltozott, egyre kevesebbet tudtunk beszélgetni magunkról, az érzéseinkröl. Így utólag visszagondolva borzasztó, de akkoriban azt sem tudtam hogyan tegyem rá a kezem és símogassam meg a hátát ha valami baj volt. Ennyire tett érzéketlenné, bátortalanná az apám. A középiskolás évek elteltek szintén eseménytelenül, de legalább az osztálytársak normálisak voltak, velük ma is tartok kapcsolatot. Azonban a szerelmi életem vagy nem létezett, vagy reménytelen volt. Érzelmileg nagyon nehéz volt átvészelni a tinédzserkort. Aztán érettségi után maradtam még egy két éves képzésen. Azt hiszem ekkor voltam igazán boldog életemben elöször. Bejött egy új sportág, rögtön beleszerettem, de mivel csapatsport, ezért kellettek hozzá társak. Némi gyözködés után sikerült összeverbuválni egy állandó csapatot, akikkel pár hét után már szinte naponta jártunk játszani. Büszke voltam, hogy végre valamiben a középpontban lehetek, intézhetem a termet, a tanárok ha meglátnak már kérdezik, hogy megyünk-e ma is, mert akkor hozzák a kulcsokat. Apróságok ezek, de nekem sokat jelentettek. Ezzel párhuzamosan a másik tevékenységet is én szerveztem, olykor 25-30 diák jött el rá és szerintem mai napig él a volt sulimban.

Az utolsó évben rámtalált a szerelem is, de mint késöbb kiderült, nem volt az igazi és ezen sokáig bánkódtam is. Vele vesztettem el szüzességem, ö volt az elsö akit megcsókoltam, akit átöleltem. Sosem gondoltam volna elötte, mennyi szeretet lakozik bennem, hogy a trljes tapasztalatlanságom ellenére ösztönösen mennyire adta magát minden és mennyire tudom olvasni a lányok gondolatait, vágyait. A gondolatokkal kapcsolatban aztán tévedtem. Mikor felvettek egyetemre, elkerültem az ország tulsó felére, a lány pedig még messzebbre került. Egy pár hónapig tartott a kapcsolat, mikor egyszer elmondta, hogy már nem bírja tovább így és szakít. Nem esett jól, mert szerettem, de igazából én sem így képzeltem a kapcsolatunkat és szerelmes sem voltam, talán némi fellángoláson kívül sohasem. A szakítás után éreztem meg csak igazán a hiányát. Újra bezárkóztam. Az egyetemen én voltam az a típus aki mindig a tömeg szélén állt, aki alig szólt bárkihez a köszönésen kívül, akit alig lehetett buliban látni. Nem tudom mit gondolhattak rólam, biztos nem sok jót. Talán hogy meleg vagyok, talán hogy nagyképü, talán hogy mogorva magának való alak, aki nem áll le a 'köznéppel' beszélgetni. Hozzá tartozik ennek a kérdésnek a megértéséhez az is, hogy külsöleg semmi problémám nincs. Kicsit elöreszaladok, de a második barátnöm mondta az ismerkedésünk elején, akivel egy egyetemre járunk, hogy azt hitte azért nem vagyok nagy olyan társasági ember, azért nem látnak a barátnöivel engem más lányokkal, mert 'otthon' van barátnöm, vagy mert nem tartottam öket elég szép lánynak. Pedig nem volt semmi ilyesmi, rengeteg lány tetszett, csak egyszerüen féltem abban az idöszakban kezdeményezni. Pedig lett volna lehetöseg rá. Sokan próbálkoztak barátkozni velem, én meg olyan kis bénán kitértem mindenki elöl. Szerencsére ezen mára sikerült változtatni, szereztem néhány igazán jó barátot, akikkel meg tudom osztani a problémáimat. Nem mindet, de sokat. Minden gondomat egyetlen emberrel osztottam meg, akinél jobban még soha senkit nem szerettem, akivel leéltem volna az életem mert annyira olyan volt akire mindig is vágytam. Megismerkedtünk, rengeteget beszélgettünk hajnalokig. Úgy éreztem, hogy ö belölem egy darab én belöle egy másik. Imádtam minden porcikáját, elárasztottam a csókjaimmal és órákig öleltem, simogattam. Azt a nyugalmat, azt a belsö csendet egyszerüen nem lehet elég jól kifejezni. Talán olyan, mint mikor életed legszebb, legteljesebb pillanatában megáll az idö és te csak azt érzed, hogy akit a karjaidba zársz, odasímul hozzád, szorítja a karodat és a szemeiböl boldogság és nyugalom árad. Csodálatos érzés, ekkor tudtam meg mit jelent a szerelem. Hatalmas önbizalmam lett, úgy éreztem enyém lehet bármi és erre a lány csak rásegített. Annyiszor elmondta, hogy milyen csodálatos vagyok, hogy végül kezdtem elhinni. Mikor elöször kezdte taglalni a barátnöinek, milyen vagyok, elmondása szerint el voltak képedve és irigykedtek rá, hogy ilyen pasival jött össze, akiröl ök is mindig álmodtak. Kezdve magasságommal, a férfias elegáns öltözködésemmel és a külsömmel, a kedvességemmel, az rendkívüli udvariasságommal, a figyelmességemmel, az ízlésemmel, azzal hogy nem iszom alkoholt, hogy mennyire segítökész vagyok az emberekkel és még sorolhatnám. Rengeteg dicsértet kaptam és mind nagyon jól esett, hiszen korábban hasonlókat kevesen mondtak nekem. És én mindezt megháláltam, úgy szerettem ahogy még senkit korábban és nagyon vigyáztam rá. Ö pedig egyértelmü jeleit adta annak, hogy mennyire boldog mellettem és már tervezte velem a késöbbieket. Mígnem egyik napon, mégpedig egy csodálatos este másnapján, teljesen váratlanul szakított velem, ráadásul nem személyesen közölve. Annyit mondott, hogy bizonytalan még és nem áll készen egy új kapcsolatra, nem velem van a hiba. Ezek után teljesen összetörtem, két hétig nem ettem, nem tanultam, teljesen elhagytam magam. Úgy éreztem nincs értelme semminek, hogy nincs többé ami motivációt adjon. Nagyon nehéz volt túltennem magam a történteken, az eddig leírtakból már talán el lehet képzelni mennyire. Hosszú idöbe telt, de ma már nem gondolok annyira fájó szívvel a történtekre, persze tüske marad örokre.

Szóval itt vagyok most megint és újra egyre inkább elzárkózom a világtól. Ellentmond ennek, de elkezdtem eljárni kocsmázni és már ezt-azt iszok is, hátha ettöl kicsit oldódom és jobban bekspcsolódhatom a körforgásba. Tegnap is lett volna lehetöség ismerkedni lányokkal, de egyszerüen nem vitt rá a lélek, félek, hogyújra úgy járok, hogy nagyon megszeretem, de ö nem akar majd kalandnál többet. És manapság ezt tapasztalom mindenhol, hogy a fiatalok között nagyon nehéz kiszürni azokat, akik komolyan terveznek. Mindenki igyekszik önbizalomtól duzzadónak mutatkozni és látszólag könnyen venni a problémákat.

Én erre nem vagyok képes már és hiába tudom valahol mélyen belül, hogy értékes vagyok, mivel nem merem kimutatni a csalódástól félve, ezért esélyük sincsaz embereknek igazán megismerni.

Nem tudom hogyan lehetne ezen túllépni és újra stabilnak, boldognak lenni.


2013. jan. 5. 03:33
1 2 3 4
 21/31 anonim ***** válasza:

Amúgy fejben dől el minden. Ahogy elnézem nem gondolkodsz túl pozitívan és mindenben csak a rosszat látod. Minél inkább a rosszat látod annál inkább vonzod is magadhoz és még rosszabb lesz a tapasztalatod. Ez egy örögi kör. De meg lehet szakítani.

Lépj túl az önsajnáltatáson és kezdj el tenni valamit magadért. Az első lépés, az elhatározás már megvan. Ami nem tetszik azon változtass. Nyílj meg az embereknek a kudarc a barátod a tanitód, a csalódások erősebbé tesznek. Az élet egy iskola ahol tanulni kell. A gondjaink pedig leckék. Ne félj az emberektől! Merj nyitni, nem bánod meg. Az természetes, hogy a jóval együtt néha bejön a rossz is de ez vele jár! Mindennek van jó és rossz oldala a dolgokat igy együtt kell elfogadnunk és szeretnünk. Sok sikert!

2013. jan. 7. 11:15
Hasznos számodra ez a válasz?
 22/31 anonim ***** válasza:
Hát akkor az a helyzet, hogy hazudott neked, és te semmi rosszat nem tettél (egyébként nem is gondoltam, hogy te tettél valamit), és a lelkiismerete tett be neki. Tudom, hogy okosnak kellene lenni minden esetben, és tudni, hogy ki őszinte vagy ki nem, de szerintem az emberek nagy része elköveti azt a hibát, hogy olyanba teszi a bizalmát, akibe nem kellene, és emiatt utána ő szenved, mert neki fáj. Mint írtam, idővel jobb lesz, csak ne igyál, hanem valami értelmesbe fojtsd a bánatod addig is. Nem azt mondom, hogy az idő begyógyítja a sebeket, de történnek dolgok az életben így vagy úgy is. Igyekezz talán nem nagyon eldugni magadat, úgy nagyobb az esélyed bármire, amit szeretnél, hiszen jó ember vagy.
2013. jan. 7. 11:22
Hasznos számodra ez a válasz?
 23/31 A kérdező kommentje:

20: Azért az öngyilkosság biztosan nem megoldás semmire. Gyerekkoromban nekem is megfordult a fejemben nem is egyszer, de mindig eszembe jutott, hogy nem hagyhatom ott édesanyámat, és ki tudja hogyan omlottak volna össze a nagyszüleim is. Miattuk mindig elhessegettem a gondolatát, pedig mennyivel egyszerűbb lett volna minden.

Megértem, hogy nehéz helyzetben vagy, sokkal nehezebben mint én, hiszen Neked még az önfenntartásért is súlyos küzdelmet folytatsz. Mikor elköltöztünk, mi is elölről kezdtünk mindent, tudom milyen nehéz volt még gyerekfejjel is. De ebből is ki lehet törni, mint az én párkapcsolati problémáimból, csak meg kell találni a módját.

2013. jan. 7. 11:41
 24/31 A kérdező kommentje:

21: Érdekes egyébként, hogy bár zárkózottnak gondolom magam, az utcán vagy bárhol ahol jönnek velem szembe idegen emberek, keresem a tekintetüket, sőt ismerkedem is. Csak sajnos a legtöbben lehajtott fejjel ballagnak, vagy nem készek kommunikálni. Dolgozok már 10 éve, ott is ficánkolok az emberek között, de valahogy egyetemen, vagy olyan helyeken ahol velem egykorúak vannak és lehetne ismerkedni, nem nagyon megy.


22: Hát igen, lehet hogy ámított, vagy csak tényleg elbizonytalanodott valami miatt. Nem tudom, így hogy beszélni sem tudok vele, nem látok bele a fejébe. Pedig jó emberismerőnek tartom magam, eddig nem nagyon fogtam mellé ha valakit jellemeznem kellett és hamar át szoktam látni azokon akik nem őszinték velem. De lehet csak azért nem működött nála az érzékelésem, mert belezúgtam.

2013. jan. 7. 11:59
 25/31 anonim ***** válasza:

Lenne egy gyakorlat, amit megcsinálhatnál:

Képzeld el magadat boldognak. Hogy néz ki az, amire vágysz? Képzeld el, hogy mi mindenednek kellene lenned, hogy boldog légy, hogy mit csinálnál, kivel lennél. Kezdd el leírni a részleteket egy papírra, pl. hogy ki, hogyan néz ki, mit csinálsz, min dolgozol, kezdj el egyre pontosabb részleteket leírni. Addig csináld, amíg nagyon jól nem érzed magad ezzel kapcsolatban

Ez nem egy olyan dolog, hogy hinni kell benne, csak csináld meg, és nézd meg, hogy mi sül ki.

Azon alapszik kicsit, hogy amivel az ember foglalkozik, vagy sokat foglalkozik, az utána saját magán kívül is jobban feltűnik (gyakorlatilag elkezd létezni a számára, pedig ott volt, csak nem látta). Mint egy gyereket váró pár, aki elkezd mindenhol terhes mamákat látni az utcán, hiszen ők is gyereket várnak.

Ha ez nem megy, próbáld meg felidézni a legboldogabb pillanatot az életedben (nálam ez nem egy dolgot hozott fel, hanem többet), időzz el itt, próbáld meg felidézni a részleteket, amíg nagyon jól nem érzed magad ezzel kapcsolatban, és utána próbáld meg az első gyakorlatot csinálni.

2013. jan. 7. 12:11
Hasznos számodra ez a válasz?
 26/31 anonim ***** válasza:

Tudom mire gondolsz, nálam is csak így megy. Ha kapcsolatba kerülök emberekkel elkezdünk beszélgetni akkor már nincs gond, oldódok de mikor nekem kéne kezdeményezni beszélgetést egy vadidegennel akkor leblokkolok.

Kiskoromban olyan szintű szociális fóbiám volt, hogy rá sem mertem nézni az emberekre akik velem szemben jöttek, az osztályba belépve nem mertem köszönni az osztálytársaimnak, nem mertem bemenni a boltba zsemléért mert meglát az eladó és köszönni kell féltem mindentől ami emberek előtt vagy között zajlik. Szörnyű volt. Mai napig van egy kis zárkózottság bennem szerintem ez sosem fog elmúlni. Vannak introvertált(befelé forduló) és extrovertált (kifelé forduló) emberek. Én inkább előbbi vagyok ez igy is van jól attól még lehet jó kapcsolata és sok barátja az embernek. Párom az van egyenlőre, bár félek hogy a megélhetési gondok és a problémák miatt előbb utóbb elhagy majd mert nem kell neki ekkora csődtömeg rájön hogy a többi lány mennyivel sikeresebb szebb és gazdagabb :( A nagyszüleim sajnos már nem élnek, velük fent a menyországban találkozhatnék. A szüleimmel pedig nincs jó viszonyom meg ők elég érdektelenek meg megcsömörlöttek már az élet súlya alatt megtört életűnt emberek. Fel sem tűnne a hiányom, miattuk nem akarok életben maradni. Szerintem nem szégyen a menekülés a gondok elől, illetve ha az is engem főleg halálom után nem fog érdekelne mások véleménye. Most sem igazán érdekel senkié, még a szüleimé sem. Nem tudok úgy élni, hogy mindenkinek megfeleljek ezért úgy élek hogy nekem legyen jó.

2013. jan. 7. 12:46
Hasznos számodra ez a válasz?
 27/31 anonim ***** válasza:
Én is ugyanígy vagyok a volt barátommal :( Úgy tűnt, h szeret, csodálatosan boldogok voltunk egy ideig, aztán az egész szertefoszlott, azt mondta, valami hiányzik. De úgy éreztük mindketten, hogy egymásnak lettünk teremtve... Az emberi érzések megfejthetetlenek. Azóta nem is keres, fogalmam sincs, mit gondolhat, mit érezhet... próbálok nem is gondolni rá, de nehéz...
2013. jan. 7. 16:25
Hasznos számodra ez a válasz?
 28/31 anonim ***** válasza:

Bevallom nem olvastam el az egészet, és összes kommentet sem.

Nézd, itt jönni fognak azzal, hogy sajnáltatod magad, és különböző ész érvekkel akarnak hatni arra, amit érzel legbelül, hogy mért ne érezd így. Ezt írni, mondani lehet, csak épp értelmetlen. Ettől te még nem fogod másképp érezni magad.

Az érzéseknek érési idejük van.

Le lehet cuccolni a múltat. És a végeredménye lehet az, hogy nem a múlt felől, hanem a jövő felé élsz.

Gondolom sose figyelt rád úgy, és hallgatta meg a történeted, ezért írtál most kisregényt. Elakartad mondani magad. Nincs ezzel semmi baj. Sok embernek az a baja, hogy nem tudják őt végig hallgatni, anélkül, hogy 3 percenként ne vágjanak a szavába valami okoskodással, vagy klisével.

Egy jó szakit kereshetnél szerintem, akivel tudsz beszélgetni. Sok minden felhalmozódott benned, amit a helyére lehet rakni. Egyik a másik után a helyére rakható. De ez nem fog egyik napról a másikra menni.

2013. febr. 16. 11:19
Hasznos számodra ez a válasz?
 29/31 anonim ***** válasza:

Elolvastam végig, ne bánkódj a múlton, feledd el, akkor is ha nehéz. Először is nézz meg egy Adam Sandleres vígjátékot és kezdj télleg egy új életet. Keress albérletet Pesten, ahol fiatalok laknak és menj el dolgozni (mcdonalds, étterem, butik). Ez segítene rajtad, hidd el! Fogadd el magad és ne másnak akarj megfelelni, hanem csakis magadnak, valamint rakj rendet és szelektálj az érzéseidben!


Kezdj el tornázni, aerobik, fitnesz és tornázz, míg nem látsz változást (izmosabb -vékonyabb- hasfal, derék), ettől is megjön az önbizalmad!


Ne bánkódj, senkinek se olyan könnyű az élet mint ahogy az látszik!:)

2013. febr. 16. 12:15
Hasznos számodra ez a válasz?
 30/31 anonim ***** válasza:
Én nem látom annyira tragikusnak a helyzetedet, hogy ennyire sütnie kéne belőle a byron-i világfájdalomnak. Zűrös családi körülményeid voltak alkoholfüggő szülővel valóban mint a fiatalok 50%-nak. Ez a magyar valóság. Nem kellemes, de túl kell rajta lépni, mindig előtted kell lennie tanulságul, milyenné nem szabad válni és ezzel pontot tenni a végére. A lánnyal való szakítás is azt kell mondjam, általános. Ezt a fájdalmat majdnem minden ember megtapasztalja és a későbbiekben nagyon fontos tanulságul szolgál szintén. Ez a csalódástól való félelem pedig teljesen irreális. Semmire nincs garancia az életben, így arra sem, hogy soha többé nem csalódsz, de azt szokás mondani, hoyg aki nem játszik, az nem is nyer. Azok alapján, amit ide leírtál, én úgy veszem ki, hogy egy értelmes, jó külsejű srác lehetsz, de borzasztó mimóza. Azt javaslom, hogy hagyj fel a picsogással és vedd egy kicsit lazábban az életet és merd megélni a jót.
2013. febr. 16. 14:44
Hasznos számodra ez a válasz?
1 2 3 4

Kapcsolódó kérdések:





Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu

A weboldalon megjelenő anyagok nem minősülnek szerkesztői tartalomnak, előzetes ellenőrzésen nem esnek át, az üzemeltető véleményét nem tükrözik.
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!